Előlépett a bokorból, találkozott a tekintetünk, exponáltam, aztán eltűnt mint egy látomás.

Az jutott eszembe, amikor először ezt a képet láttam, hogy Vera Chytilovának van egy híres filmje, az Egy faun megkésett délutánja és valahogy ez a kifejezés, a klaun kifejezés így leírva nekem tulajdonképpen ezt a csehes hangulatot, azt a Prágát adja, azt a középkorú személyt, szereplőt ami a Chytilova féle filmben látható. Amiben ugyanúgy a szerelem, a gyermekiség és a felnőttkor és minden más együtt van, és együtt keveredik össze. Ez egy klasszikus portré, ami attól más egy picit, hogy egy felnőtt ember valahol egy vurstliban, vagy valahol egy programon olyan öltözékben, olyan maszkkal, olyan kis eszközökkel van ellátva, amely nyilván valami gyerekprogram keretén belül őt bohócként működteti, minősíti. Bár ha egy kicsit körbelesünk, ugyanilyen csibészes, gyermeki szemekkel ezen a képen, emellett ami egy nagyon fontos része a képnek ugye a bohóc félalakosban, még sok minden más izgalmas dolgot is láthatunk. Például a bohóc kezében látható felfújható fallikus sárga figura ugyanabban a tengelyformában mozog el, mintahogyan a bokor mögött hát enyhén szólva elfáradt rövid hajú úr összevont karral tekint le a saját mellkasára. Az én számomra a kép fájdalma csak az, hogy mindez csak igazából véletlenül fedezhető föl, és nagyon érdekes lett volna egy picit igazítva ezt a kamerát, a kettő párhuzamot egy képre rendezni. Az alvó apukát, vagy nem tudom ki van itt ezen a május elsejei rendezvényen, és a bohócot egy képben rendezem. Most jelen pillanatban a bohóc főszerepet kap, de igazából nem annyira sarkalatos az ő jelenléte, mint talán ott a levelek mögött kicsit összeroskadó, feltételezésem szerint ötven körüli és 100 kilónál nagyobb kék trikós úriember, aki alszik. Mindezeket csak azért próbálom elmondani és azért próbálok belekapaszkodni, mert talán annyi lenne a bátortalan megjegyzésem, hogy lehet, hogy ezekben a dokumentumfotókban érdemes egy picit úgy sasolni, úgy figyelni, ilyenkor ez természetesen egy nagyon nehéz dolog, mert egy fényképésznek borzalmasan oda kell figyelni minden egyes momentumra, hogy abban az adott pillanatban ezt el tudja csípni. Nyilván az az úr, aki ott a háttérben alszik, ott akkor, abban a pillanatban lehet, hogy még fényképezhető volt és lehet, hogy 20 másodperc múlva valami labdacsapódásra fölriadt. Tehát ez az egyik legnehezebb műfaj, amikor az ember riportfotósként dolgozik, sokszoros energiát igényel mint mondjuk egy beállított helyzetben. (szőke)
értékelés: