A fent látható önportré Sam Taylor inspirációja. Mikor Wood új stúdióba költözött, a tér és a lehetőségek olyan szabadságérzést adtak számára, hogy az egyébként is gondosan felépített, "a gravitációra fittyet hányó" modelljei helyére önmagát helyezte és kábelek segítségével készített önportrékat, ahol székeket rúg ki maga alól. Mikor elkezdtem a fotózással foglalkozni, talán én is egy ilyen széket rúgtam ki magam alól.
Technikailag a kép elkészítése viszonylag egyszerű - egy fekete háttér elé fekete anyaggal letakart asztalt tettem, amire rá tudtam feküdni háttal. Felülről egy nagy softbox/bowens lámpa, az arcomra pedig egy snoot ad feltöltést. Egy-két kisebb részletet javítani kellett photoshopban, mert a stúdióm nem volt elég tágas és az egyik frame belelógott a képbe. A kép végül egyszerűen vertikálisan meg lett fordítva. Nyomtatás - Digital Inkjet Hahnemuehle FineArt Baryta A2 méretben. Most jött ki a nyomtatóból és elégedett vagyok vele.
Ádámtól az első lecke nyomán már kaptunk egy artisztikus megközelítést, és ezen az irányon halad ő tovább, ahogy én látom a kettes leckéjével is. Én nagyon köszönöm neki azt, hogy ennyire őszintén megosztja velünk a saját gondolatait a saját munkájával kapcsolatban, az ihletet adó elődöktől kezdve a munkafolyamatig. Ebben az Estiskolás közegben az egy fontos momentum lehet, hogy segítsünk abban is egymásnak, hogy ez hogy jött létre, és ne csak a kész terméket tegyük ide, és várjuk, és gyűjtsük be a gratulációkat, hanem lebbentsük fel a fátylat a munkafolyamatról.
Szeretem ezt a képet, mindazzal együtt, hogy vannak némi világítási problémáim a képpel, mégpedig azért mert ez a kép jelen pillanatban, hogy ha abban kéne döntést hoznom, hogy hol van a fókusz, mi is az üzenet, akkor nehezen tudnám ezt most jól megfogalmazni azért, mert a világítás az, ami egy picit bizonytalan. Most a csúcsfények a nyakon és a melkason vannak, miközben ennek a képnek a finomságai az alkarnál jelentkeznek, főképp a csuklónál, az ujjaknál, a homloknál, a szemeknél, tehát azokon a helyeknél ahol féltónusos, sötétbe forduló tónusátmeneteket kapunk. Túl van világítva a mellkas. Hogyha az ujjatokkal letakarjátok a mellkast máris sokkal jobban kezd élni a szem, a fej, a kar, vagyis azok a formák, amik ezt izgalmassá teszik. Nem akarok én itt túlságosan okoskodni Ádámnak, hogy ennek mi lenne a megoldása, mert gondolom ezt ő is érzi, hogy a lámpák beállításától kezdve akár az árnyékolásig, tehát a lámpa és a test közé valamilyen árnyékoló felületet helyezzünk többféle megoldás létezhet. Én azt javaslom mindenkinek aki a világítással egy kicsit behatóbban kívánna foglalkozni, hogy ezt az exponálás előtt állítsa be, és ne utólag próbálja fotosoppal helyrehozni, főleg az ilyen csúcsfényeknek a visszavételénél nagyon csúnya szürkés helyzetek tudnak létrejönni, tehát nem olyan könnyű fotosoppal ezt utólag már gatyába rázni, jegyzem meg: a laborban sem. A másik kérdés, ami felmerül bennem, az az, hogy én értem azt a helyzetet, hogy az ember a saját alkotói útján haladva egyszer csak eljut arra a pontra, amikor az első kísérleti éveket vagy hónapokat már maga mögött tudva elkezd valamit újrafogalmazni, elkezdi önmagát újradefiniálni. Ez azt jelenti, hogy nyilvánvaló az első időkben nem is nagyon fotózza saját magát, az önarcképig is el kell tudni jutni, mert az kezdő fotós attitűdje az, hogy a szemem elé emelem a gépet és a külvilágot próbálom megörökíteni, és nem a magam belső világát tükröztetem kifelé. Aztán jön egy következő lépcső, amikor elindulnak a fotós megfogalmazások, a fotós gondolatok. Még itt sem kötelezően kell szerepeljenek az önarcképek, hogy ha egyáltalán a fotós szükségét érzi, hogy önarcképpel foglalkozzon, akkor utána már ezeknek a tapasztalatoknak megfelelően ebbe az artisztikus világba kerülhet. Mégis az egyszerűbb megoldások azok, amik lehet, hogy közelebb vinnének legfőképpen Ádámhoz, mert itt viszonylag kevés képből tudunk dolgozni. A tengerpartos kép, mint indítás (bár én azt mondtam, hogy áttenném hármas leckébe), már eleve egy művészi attitűdöt mutat nekünk. És most ennél a képnél sem egy egyszerűen bemutatkozó képet kapunk, hogy hát ez vagyok én, hanem ezt valamilyen formában transzponálja Ádám a leckemegfejtésnél. Én ennek nagyon örülök, de mégis azt mondom, hogy mivel itt a cél saját magunk megmutatása is, mintha egy ritmusváltást vélnék felfedezni, mert ezek a képek formájuk szerint megoldják a leckéket, de érzelmileg, témában túlmutatnak azon - tudom, néha a legegyszerűbb formai kötöttségek kívánják a legnehezebb megoldást.
Visszatérve a képre: ha Sam Taylor munkáinak utánanéztek a neten (és ezért jó az az irány, amit Ádám mutat), azt látjátok, hogy valami tényleg nagyon izgalmas fény-árnyék játékokkal mintha bűvésztrükköket látnánk. Itt olyan képekről beszélünk - akár utalhatnék Eadweard Muybridge-re - amik mozgásfázisokat, mozgási helyzeteket mutatnak, ahol emberek ugrálnak székekről vagy lebegnek a szobában. Több ilyen fotós trükköt már véghezvitt. Ezek tényleg nagyon izgalmas dolgok tudnak lenni, bár azt mondom, hogy az én megítélésem szerint ezek a játékok egészen addig jók, amíg a fotóst elszórakoztatják, aztán, hogy ténylegesen mennyi van ebben hosszútávon, az szerintem egy-két sorozatnál nem több. Azt is megmondom miért: a cirkuszi, a bűvésztrükk egy estés szórakozás. Az ember elmegy, kikapcsolódni vágyik, és azt az estét arra szánja, hogy szájtátva figyeli a trapézon gyakorlatot bemutató művészt, vagy a színpadon illúziókat keltő akrobatát. Hosszú távon ezeknél a képeknél sokkal erősebb az, amit úgy mondunk, hogy "hogyan csinálhatta vajon?, jé, mitől lebeg a nő a szoba közepén?". És nyilvánvalóan ezek két féleképpen elérhetőek: az egyik, hogy photoshoppal rásegítünk, ahol egyébként ott van az a tartókötél, amit utána leretusálunk. A másik helyzet az, hogy olyan megoldásokat keresünk ezeknek a hevedereknek az eltűntetésére, amik rögzítik a modellt, hogy a háttér rejtse el, olvadjon bele a háttérbe. Az emberi szemet könnyen be lehet csapni így is. De mégis, azon kívül, hogy ez egy formai és konstrukciós játék, a szájtátáson kívül, utána, ha már rájöttünk a megfejtésre, onnantól már nem nagyon maradnak meg ezek a képek az emlékezetünkbe. Szóval ha Sam Taylornak a munkáit megfigyeljük, akkor nem csak az a kérdés, hogy hogyan tudta ő, ezt mind sorozat- vagy fotós irány megvalósítani, hanem az is egy fontos helyzet, hogy ő utána ebben a világításban, a forma- és a térrendezéssel sokat foglalkozott, tehát annak is mestere, nemcsak a trükköknek.
Nagyon kedvelem azt, hogy Ádám nem csak a saját kútfeje után megy, hanem bevállalja, hogy ő bizony nézegeti a többi nagy elődnek a fotós munkásságát, és ezekre a hatásokra sem úgy tekint, mint amiket el kell titkolni, hanem azt mondja, hogy ő vállalja, hogy ez vagy az az alkotó rá olyan hatással volt, hogy ő addig nem nyugodott, amíg ő maga is ki nem próbálta magát ezekben a helyzetekben. Ez azért fontos, mert azáltal, hogy elkezdünk valakinek a stílusában dolgozni, vagy valakinek elkezdjük a stílusát elemezni, mindeközben nagyon sok olyan dolgot tudunk meg és tanulunk meg, amit magunktól nehezebben hoztunk volna létre. Itt vegyük észre azt, hogy a fotósnak, mivel ő volt saját maga modellje is, be kellett tudnia úgy állítani, hogy nem volt kontroll lehetőség, aki azt mondaná, hogy te figyelj, az egyik ujjad most közelebb van a képhatártól, mint a másik. A kontroll a saját fejében kellett megtörténjen, még akkor is, ha esetleg néhány felvételt készített miközben a végleges kép elkészült volna. A másik része az, hogy attól függetlenül, hogy én azt mondom, hogy túl van a mellkas világítva, vegyük észre azt, hogy ő itt azzal is dolgozik, hogy a fény-árnyék hatással elérje azt, hogy eltűnjön a képről a trükk, magyarán, hogy elhitesse, hogy ő egy ilyen ragadozó madár repül fölöttünk. Ezeket én nagyon jó irányoknak tartom, és nagyon fontosnak gondolom azt, hogy ezen az úton ő azért menjen tovább, és ha vannak kedvencek, akkor azokkal is dolgozzon, mert ha az ember begyűjti a rutint, a tapasztalatot, akkor el tud indulni a saját útján sokkal több felhalmozott ismerettel.
Még egy dolgot mondanék a végére: azzal nem biztos, hogy száz százalékig egyet tudok érteni, hogy ő ezt nem mint akt értelmezte. Ezt azért teszem ezt hozzá, mert ha már a felsőtestemet megmutatom, és mint akt kezdem el használni, akkor két eset lehetséges: vagy fekete drapériával az alsótestemet eltakarom, tehát beleolvasztom a háttér sötétjébe, és akkor nincsenek ilyen kérdések, vagy pedig aktként kellene ezt megcsinálni. Mert ott azok a kékek, amit én sejtek, hogy talán az a farmer lehet, még a farmer csatját is észre lehet venni, ezek nekem túl profánok, lehúzzák az egészet a valóság talajára. Itt mindig azt szoktam mondani, hogy az "úgy csinálni mintha" nem a száz százalékos megoldás. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Ádám kezdjen el önportréban aktokat készíteni magáról, hanem azt, hogy ha a helyzet úgy kívánja, akkor tudni kell ezt megvalósítani még akkor is ha a képen utána ez kevésbé fog látszani, mert ez egy belső intenzív hozzáállást is erősít munka közben. Ez a beállítás alapvetően nem mutatná meg az elsődleges nemi jelleget, de mégis ezek a zavaró kis fényfoltok természetessé válnának. Ennyit tudok erről elmondani, és azt várnám Ádámtól, hogy a többi képét is kezdje el megmutatni, egy picit erősítsük ezt a párbeszédet, mert fontosnak tartanám, hogy a saját útját nekünk megmutassa és arról kommunikálhassunk. (hegyi)
értékelés:
Az eddig feltett két önportréból számomra az derült ki, ami nem is volt kérdés, hogy technikailag és esztétikailag is felkészült vagy. Megnéztem a web oldaladat is, ott sok igen jó képet láttam.
A képeid alatti szöveg is sok mindenben eligazít. Két dologra magamtól mégsem találom a magyarázatot.
1. Az arc nélküli: Miért vagy jelmezben (esernyő, sétapálca)? És főként, miért van belőled kettő?
2. A második képen pedig miért repülsz?
Mindkét szituáció erősen rendhagyó, ezért keresem rájuk a magyarázatot.