Azt hiszem, hogy az elemzéseknek akkor van igazán értelme, ha a tőlünk telhető maximális odafigyeléssel és őszinteséggel beszélünk egymással. Andrásnak nagyon sokszor elmondtam már elemzésben is, meg személyesen is a gondolataimat, de talán most ennél a képnél tudok olyat mondani, amit eddig ebben a kontextusban, ebben a megfigyelésben nem. Itt egy kép, amin minden rendben van, minden a helyén van, minden oké, és tényleg nagyon finom részleteket lát meg András. Itt most csak a falon lévő fényfoltra szeretném felhívni a figyelmet. Gondolom valami tükröződő felület vetíti ezt oda, olyan, mintha egy kínai betűjel lenne. Minden érthető, és minden jó ritmusban kerül elénk. S mégis van valami, ami miatt közém, a szemlélő közé, és András, az alkotó közé kerül egy réteg. Ez olyan, mint egy fátyol. Mintha András egy félig áttetsző fátylon keresztül kukucskálna felénk, üzenne nekünk, ami őt védi attól, hogy "tökéletesen meztelen" legyen. Én azt gondolom, hogy szép lassan elérkezik az az idő, hogy ezt a fajta önvédelmi leplet, eszközt, András félretegye. Ugyanis szerintem egyrészt nincs oka, hogy ilyenfajta védekezést folytasson, másrészt szépen lassan kezd ez a fátyol a saját munkájában, saját magának akadálya lenni. Miért pont ennél a képnél jut ez eszembe? András személyiségében van dinamizmus. A személyiségének abban a részében is, amit megmutat nekünk. És teljesen nyilvánvaló, hogy a személyiségének, a megélt élményeinek van olyan része, ami ritkábban kerül felszínre. Ennél a képnél ez a fátyol egészen konkrétan van jelen abban, ahogy a valóságos tónusokat, színeket visszafogja, gyengíti, lágyítja, fakítja András. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fotográfia vagy csak fekete-fehér, vagy csak színes lehet, és nincsen közte semmi, ami érvényes lehetne, mert van. De az nem mindegy, hogy ez a közléshez hozzáad, és azt segíti, vagy pedig csak abban van segítségére az alkotónak, hogy az érzelmeit függöny mögött tartsa. Ha van Andrásnál annyi hitelem, hogy - mint egy biankó-csekk - elfogadja azt, amit mondok akár csak néhány próba erejéig, akkor én most ezt az egész problémakört úgy tudnám összefoglalni, hogy formailag ami fekete-fehér, az legyen fekete-fehér, ami színes, és dinamikus, az legyen színes és dinamikus. Tudom, hogy ez most úgy tűnik, mint egy külső formai játékkal való szőrözés, de, fönntartva annak a lehetőségét, hogy nincs igazam, én úgy érzem, hogy ez sokkal mélyebb kérdéskör András útján. Minden önismereti, önmegismerési folyamat fölrajzolható úgy is, mint egy lépcsőn való fölfelé haladás. Az ember egy darabig egészen gyorsan veszi a lépcsőket, aztán elkezd fáradni, esetleg a lépcsőfokok is változnak, és egy-egy lépcsőfoknál talán többet időzik. És ezzel nincs is semmi baj. Én azt mondom, hogy amennyit én az András munkáiból látok, ahhoz, hogy ne legyen a saját továbbhaladásának útján ez a fajta tökölődés gátló tényező, ahogy az előző lépcsőfoknál viszonylag határozott lépést tett fölfelé ezen a grádicson, úgy most ebben az esetben is elérkezett az idő ahhoz, hogy egy lépcsőt följebb lépjünk. A tartalom és a forma mindig kapcsolódik egymáshoz. Akkor is, ha ellentétpárba állítjuk. Van olyan, hogy a tartalom viszi a prímet, van olyan, hogy a forma, van olyan, hogy egy érzelmi állapotot formailag hozunk létre, van olyan, hogy tartalmilag. Ebben a helyzetben most azt látom, hogy egy kitalált formai sorvezetőt használ András, és ez néhol annak akadálya, hogy a tartalmi közlések is felszínre kerülhessenek. Úgy is mondhatnám, hogy a szabadságot akkor tudjuk értelmezni, ha a viszonyítási rendszerünkben élményként jelen van a kötöttség, a fogság, akár az elhagyottság érzése. A mostani helyzetben viszont a formai kötöttségek akadályozzák Andrást a szabad mozgásban. Ha csak ezt a képet nézem, a viszonyrendszer akkor válik érthetővé, akkor válik dinamikussá és hatásossá, és akkor indul el a közlés az alkotó és a néző között, ha ezt a fátylat fellibbentjük. Ennek a technikai megoldása ennél a képnél az, hogy az a szaturáció helyén kell maradjon, amit András utólag levett erről a képről, amitől ezek a fád, fáradt színek jöttek létre. Akkor dinamikus a közlés, akkor határozott az alkotói jelenlét, ha ezek ott maradnak. Ellenkező esetben az üzenet könnyen félrecsúszik. Ehhez a képhez, miközben a három csillagot megadom, mellékelek egy illusztrációt. (hegyi)
értékelés: