Életem első süteménye, ezért nagyon büszke vagyok rá. A recept nem lesz túl pontos, mert soha semmit sem mérek.
   Egy zacskó darált mákot keverj össze porcukorral. Reszelj le négy almát, héjastól, keverd hozzá. Üss bele két tojást és tegyél hozzá annyi árpalisztet, hogy laza, éppen nem folyékony tésztát kapjál. Keverj bele egy zacskó sütőport és tedd a sütőbe. Ha már kellemes illatot érzel a konyhában nézd meg, ezután vélhetően még öt tíz perc kell neki. Az alma miatt, rendesen át kell sütni, de ne égjen meg. Nem tudom, egy ilyen recept segít-e, de én így főzők.

Kaptunk egy leírást is, ételreceptet - én ennek örülök, és ezekhez az ételfotós leckékhez mindig kérném azt, hogy történjen meg a leirat, mert hátha valaki szeretne ilyet csinálni, hátha valaki szeretné ezeket megismételni, adjuk meg erre a lehetőséget, még akár ilyen módon is, ahogy ez most itt történik, hogy nem teljesen pontos a leirat. Férfi ember így szokott főzni, nekiáll, és intuitív módon össze-vissza pakolgat mindent, aztán lesz valami végeredmény, jó esetben az ember visszaemlékszik arra, hogy hogyan történt a dolog. Ennyit a receptről, izgalmas, és talán érdemes kipróbálni is, nagyon ínycsiklandó az a pirult állapot, amit én itt látok, én megkóstolnám, nem lehet rossz. A képről azt tudom elmondani, hogy kicsit slendrián a megvalósítás, azt én értem, és a hangulata megjön, hogy ha ott lettünk volna Tamásnál, akkor ő ezt így tálalja föl, mi ott ülünk, cigizünk, iddogálunk valamit, kvaterkázunk, és közben előjön ezzel a kis sütivel, kitálalja nekünk, ez tökéletesen rendben van, valós helyzetekben az ember nem kéri számon, hogy mit keres ott az a táskarádió, mit akar üzenni. Az sem fontos olyankor, hogy tulajdonképpen semmi nem párhuzamos semmivel, minden dől és borul. Hasonlóképpen, mint egy építészeti fotónál, ezt nem árt kiküszöbölni, még akkor is, ha az ember azt mondja, hogy a szabadságot, és azt a helyzetet akarom megmutatni, ahogy ez a valóságban megtörtént. Igen, de a valóság önmagában mindig egy kicsit más. Amikor megéljük, akkor nem nézzük például azt, hogy az almának miért vannak nyomorúságos kis foltok a testén, mert finom az az alma így is. Ugyanakkor, ha rögzítünk egy ilyen pillanatot, akkor az az örökkévalóságnak készül, és abban a helyzetben az ember kicsit rendez az almákon, és már nincsenek ott a hibák, és nem viszik el a tekintetet az almákról. Jó a tál, jó ez így, hogy ott van az alapanyagból is valamennyi, érzékelteti azt, ami most nem látszik, hogy ebben a sütiben van alma is, de így nekem kicsit zavaros. Az a króm tárgy talán mécsestartó lehet, ha az, akkor azokat a gyertyákat illik meggyújtani, mert halott dolog az, ha egy gyertya nem ég, csak úgy szerepel a képen, és funkció nélkül van. A sótartót se nagyon értem, hogy miért kellene megsóznom ezt a sütit. Ezek olyan apróságok, amire nem gondol az ember akkor, amikor készíti, és föltálalja a vendégeknek, de amikor ételfotót készítünk, akkor ez mind-mind fontos. Az ötlet jó, a recept kitűnő, hajrá, tessék kipróbálni. Én azt szeretném, ha Tamás ezt megismételné, mert ér ez a dolog annyit. Az a fajta kézművesség, ami az ételkészítésnél jelen van, és az a fajta attitűd, ahogy az ember ezeket süti-főzi-elkészíti, igényli azt, hogy ha fotós vagyok, és szeretném megmutatni, akkor abban legalább annyira legyek igényes. Ez pontosan attól érdekes, hogy attól, amiért a recept nem dekagrammokat ír, hanem egy kis ez, egy kis az, ettől még az igényessége, vagy az az érzelmi hozzáállás, ahogy ez készül, semennyit sem változik. Nem kötelezően kell mindennek a matematika szabályainak megfelelni, és kilogrammokban mérni ezeket az ügyeket, ez a fotográfiánál is igaz. Lehet a dolog egy könnyed megoldás, de ezt a könnyedséget úgy kell elérni, hogy nem maradnak a képen olyan zavaró elemek, amik nem oda valók. Tehát az alma egy jó irány, még a vágódeszkával sincs különösebb bajom, bár ott is lehetett volna annyit trükközni, hogy az a lyukat, ahol ezt megfogjuk, takarja el a süti, és a másik oldalon legyen amit megmutatunk. Ezek apróságok, de minden egyes ilyen dolog elviszi a figyelmet, és itt van a szegény kis sütink, kívánná azt, hogy úgy legyen megmutatva, hogy a nyálam csorogjon, de ez most javarészt a fantáziánkra van bízva, nem a kép hozza ezt az élményt. (hegyi)