Életem első repülőútja, és gyermekkorom dőlt romba: Isten nem is a felhők fölött lakik.

A filozófiai kérdés, amit Zsófi felvet, vicces akar lenni, és mégis az érdekes ebben az, hogy a viccessége mellett is még benne maradt az a rácsodálkozás, ami egy fontos impulzus. Emlékszem, hogy amikor én repültem először életemben, ha nem is pont ezen gondolkodtam el, de mégis nagyon közeli dolgon, mert meghökkentő az élmény, hogy micsoda furcsa dolog, csak attól, hogy az ember egy repülő szerkezettel fölé tud emelkedni a felhőknek, olyan üzenetet tud hordozni, ami mindenkinek nagyjából ugyanúgy dekódolható. Nem egyszer előfordult az, hogy rossz időben, télen kellett fölszállj repülővel, szürke, havas, vacak idő volt, és az ember fölment a felhők fölé, ahol sütött a nap, ami egy pillanat alatt elmos minden lenti nyavalyát. Ez nagyon giccses megfogalmazásnak tűnik tőlem, de mégis ezt éreztem. Ennek a képnek is itt az ereje, mind amellett, hogy ott fönt ez van, tehát nem ül ott sem angyalka, sem Isten, sem semmi a felhőkön. Ezek a nagy pamacsok olyanok, mintha madártejet látnék, de azért van az egésznek egy olyan díszlet jellege, ami zseniális. Talán annyit fűznék hozzá, hogy ha már maga a jelenség nem valami őrület, tehát nem találtam odafönt senkit, másrészt a felhők is konszolidáltan mutatkoznak, akkor az nem árt, ha az ember meghagyja a kabin ablakot, mint keret, mert jótékonyan tud hatni a képi kompozícióra a kabin ablak. Előfordul az is, amikor ellenfényben van minden, amikor a gép mögül süt a nap, és a gép árnyéka rákerül a felhőre, az egy őrület. Nehezebb megtapasztalni, mert olyan időben, olyan irányba kell repülni, hogy ez létrejöhessen, de nekem volt szerencsém ezt látni, úgyhogy az még egy másik lehetőség. De ez a kép tetszik, és a filozófiai gondolattal együtt hozza nekem az élményt. A leckemegoldáshoz viszont várnék személyes megközelítést, történetet, képben. (hegyi)
értékelés: