Ezt a leckét most azért küldöm, mert mostanában csináltam egy pár csendéletet és nem szeretnék addig várni, amíg eljutok a hetes leckéig. Itthon ránéztem a szerszámokra és rájöttem, hogy szépek. Ez lett belőle.

Renátó a képet a Csendélet leckébe küldte, és az a válogatás, amiből ezek a tárgyak összeállnak, valóban a csendélethez sorolja, még akkor is, ha ezek a tárgyak sokunk számára ismeretlenek. Ha jól látom, van itt egy kuplungtárcsa, valami váltóalkatrészek, fogaskerekek, villáskulcsok, csípőfogó, mind-mind egy közös irányhoz tartozik, és ez az irány az autók világa. Ez egy érzelmi megközelítés, hogy Renátó a kép tanúsága szerint ezzel a világgal szoros kapcsolatot fűz, és ezzel a világgal az érzelmeit is megpróbálja kifejezni. Renátó nem a legkönnyebb utat választotta a csendéletkészítéshez, mert ezek a csillogó felületek viszonylag nehezen fényképezhetőek, nagyon nagy a tónusterjedelem, ami létrejöhet. Ha megfigyeljük, a fogaskerekek belső részei egészen feketék, míg például a csípőfogó szinte fehér színnel világít. Ha ezt tudja az ember, hogy ilyen széles terjedelemben működik ez a dolog, akkor a világítás az, amivel kordában tudja ezt tartani.
   Az elemzést kezdjük azzal, hogy a tárgyakat és azok elrendezését vesszük végig. Van egy hátterünk, ez egy csomagolópapír lehet, ami színben ahhoz a világhoz áll közel, ami az olajos alkatrészek és szerszámok világa. Az ötlet nem rossz, hogy ezt a papírt használja Renátó, és ha jól sejtem, akkor valami sárgás fénnyel van ez az egész megvilágítva, mégis azt mondom, hogy ezzel a háttérrel kell kezdenünk, és annak az elrendezésével, mert minden ehhez képest fog tudni működni. Ha ennyire gyűrött a háttér, ezen az apró tárgyak elvesznek, mert a gyűrődések is olyan tónusterjedelemben működnek, mint ami a tárgyakon fellelhető, vagyis egybeolvad az egész, mint egy kaméleon, beleolvad a környezetébe a dolog, és ez nem nagyon segíti az értelmezést. Ha értelmezni szeretném, akkor azt mondom, hogy az az erő benne lehet a háttér hullámaiban, amit ezek az alkatrészek képviselnek, de akkor ezt meg kell valahogy tervezni. Tehát két eset lehetséges: az egyik az, hogy lényegesen kevésbé gyűrött háttérrel dolgozom, nem képezek mély árkokat, és hegyeket-völgyeket ebben a struktúrában, és akkor ehhez képest értelmezhetőek lesznek a tárgyak. A másik az, hogy ezeket a hullámokat olyan formába rendezem, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy ez az erődemonstráció értelmezhető legyen. Most a háttér annyira izgatott, zaklatott, hogy nem engedi érvényesülni a tárgyakat.
   Ha tovább megyek, akkor azt mondom, hogy ki kell nevezni valakit-valamit, ami ebben fontos számomra, és ez egy viszonyrendszert fog megadni. Itt lehet azt mondani, hogy méret szerint csoportosítok. A kuplungtárcsa lehet a főszereplő, szépek ezek a formák, és ezzel hozok létre valamilyen viszonyrendszert, hogy van egy nagy, viszonylag homogén felületem, és ehhez képest rendezem el a többi tárgyat. Van is erre irányuló törekvés most: ha a kép bal oldalán lévő fogaskerék-rendszert veszem, akkor az elég jól viszonyul a kuplungtárcsához. Az egyik egy i betű, a másik egy o betű, tehát formailag is van benne egy játékosság, de mindezt megzavarja az a rendetlenség, ami a szerszámokkal jön létre. Amiért nehéz a dolgom, az az, hogy meg kell húznom a határt a tárgyfotó és a csendélet között, hogy mitől válik valami többé, mint tárgyfotó. Itt is ez a problémám, hogy billegünk ezen a határon. Ha csak ezeket az eszközöket tesszük le egy viszonylag jól megválasztott háttérhez, akkor készítünk egy reklámfotót annak a cégnek, aki ezeket a termékeket gyártja. A csendélet irányát erősíti most a képen a szerszámok elhelyezése, de például az a csípőfogó nagyon uralja az egészet (bár a mérete pici, de mégis ő a központi figura). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerelési helyzethez ritkán használunk csípőfogót, inkább a kulcsoké a szerep, akkor kérdőjel számomra, hogy miért ő van most ennyire központba helyezve. Nem szeretnék most tételesen végigmenni az összes tárgyon, hogy melyikkel mi a helyzet, mert addig, amíg Renátó saját maga nem dönti el, hogy melyik formai játék az, amihez képest a viszonyrendszerét létre akarja hozni, addig én helyette ezt nem tudom megtenni, nem is akarom, mert ez nem az én csendéletem, hanem Renátóé. Tehát én azért adnám vissza ezt a leckét ismétlésre, mert abszolút jól érthető az a fajta vonzódás, amit Renátó érez, abszolút jól dekódolható az az érzelmi állapot, ami egy felfokozott állapot, de mindezt úgy kell tudnunk megmutatni a nézőnek, hogy őbenne is nagyjából ez jöjjön létre, még akkor is, ha ezeket a tárgyakat nem ismeri. Ami pozitív ezen a képen: a világítás színtónusa, de a világításból is én lényegesen visszavennék, és módosítanék az egészen, megtartva ezt a színvilágot, egy nyugodtabb háttérrel, egy kevésbé gyűrött háttér előtt elkezdeném úgy berendezni a tárgyakat, lényegesen kevesebbet, hogy ez a viszonyrendszer jól tudjon működni. Javaslom Renátónak, hogy kezdje ezeket a tárgyakat szemlélni, adjon magának időt, barátkozzon ezekkel a tárgyakkal, a funkcióból helyezze át a hangsúlyt a formára, mert ezek formai játékok. Ott van egy erőfogó, gyönyörű technikai találmány, önmagában már egy olyan eszköz, ami izgalmas. Ehhez képest a villáskulcs bóvli, kevésbé érdekes. A csípőfogót én nem használnám, és ha villáskulcs, akkor nem ilyen gyerekméretűvel dolgoznék, hanem valami komolyabbal, hogy az arányrendszer ne torzuljon. Nem tudom, hogy ez mennyire volt segítő Renátó számára, én azt szeretném, hogy ha ezzel azért foglalkozna, mert nem én mondtam neki, hogy fogaskerekekkel csináljon csendéletet, de kíváncsi vagyok, hogy mit tud ebből kihozni. Visszatérve az elemzés elejére: azért nem könnyű a helyzet, mert addig, amíg egy virággal, egy zöldséggel tudunk, mint nézők érzelmi viszonyba kerülni, ez azért elég speciális terület, nem mindenki egyformán dekódolja ezeket a tárgyakat, tehát ezt még pluszban neki kell hozzátenni. Ismétlés. (hegyi)