A Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Két képet látunk, mind a két kép másról mesél, nem is teljesen értem, hogy miért kerültek egy kompozícióra, ráadásul teljesen elválaszthatatlanul összeraggatva, egymáshoz szíjazva. Az első kép egy melankolikusnak mondható helyzet, amelyben egy térjátékot figyelt meg Viktória, és ez a térjáték viszonylag jól is van megfogva. Ennél a képnél a nyitott ablakot, ha 5-10 fokkal beljebb hajtja, akkor az a nagy flekk, ami ott létrejön, az is mozgalmasabb lesz. Ez még kellene oda, de a dolog rendben van. Kicsit távolságtartó ugyan, de jó az irány. A második kép, ami számomra izgalmasabb, olyan, mintha a pokol bugyraiba szállnánk le, és ott megfigyeljük azt, hogy itt vannak azok a kamrák, amiben majd ki tudja, milyen szörnyűségekkel találkozik az utazó. Olyan, mintha egy soha be nem járható folyosó végén egyszer csak azt mondjuk, hogy lejutottunk egy olyan szintre, ahova nem merünk lemenni, csak lekukucskálni. Van feszültsége ennek az egésznek, ez is jó megfigyelés. A kettővel együtt nem nagyon tudok mit kezdeni, nem értem, hogy mi az összefüggés a kettőben, hogy ezt együtt kell nekem most néznem. Értem az ellenpontot a két kép között, de mégsem. Ezek nem komplementerei egymásnak. Mind a két kép önmagában izgalmas, a kettővel együtt nem tudok mit kezdeni. Erre én most adok kettő csillagot, mert mind a kettőben van izgalmas rész, és azért nem hármat, mert nem értem, ezt nézd el nekem, Viki, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. (hegyi)
értékelés: