Az alak kétségtelenül egész.

Nagyon személyes az a vallomás, amit kapunk Sándortól a címben, és nagyon jók azok az élethelyzetek, amiket mutat. Az első kép kompozíciója, az a dinamika, ami létrejön, ez a konstruktivista meglátás nagyon tetszik. Izgalmasak azok a térjátékok, amiket észrevett, és az, hogy döntötte ezt az egészet, a döntés is tökéletesen egyben van, egy olyan egyensúlyi helyzet, ami ritkán ennyire egyértelmű és kézenfekvő, hogy ennek így kellett létrejönnie. Egy kis pluszt tudnék elképzelni: ha a kép előterében, a fa padlón, azon a részen, ameddig a toldás van, addig terjedőleg el tudna helyezkedni az egyik kutyád, az még izgalmasabb lenne. Talán annyi kellene még ide tömegben, hogy visszabillentse azt a flekket, ami a nyitott ajtó a kertnek a másik része felé. Ez egy izgalmas játék lenne, mert a belső világgal, a fő alakkal, és a kutyával létrejöhetne egy olyan hármas, ami mozgatná a szemet. De a kép nagyon tetszik. A második kép egy személyes üzenet. A Bravo újságokban voltak olyan sorozatok, amikor legurítottak egy színes hátteret, és valaki zenész, vagy bohókás fiatal kapott egy önkioldót - hogy ő maga nyomta meg a gombot a valóságban, vagy csak kellék volt, számomra sose derült ki - , és fölugrottak a levegőbe, és készült egy expozíció, és látható volt ez az expozíciós zsinór. Ezt juttatta eszembe az, hogy az exponáló zsinór most a kezedben van. Maga a képi megoldás Salvador Dalit juttatja eszembe, nála láttam egy olyan technikát, hogy egy króm hengert tett egy asztalra, és azon jelent meg a valós ábrázolás, és azon a vásznon, amire ezt rátette, egy absztraktnak felfogható forma jött létre. Nyilvánvaló ez az objektív torzításából is adódik, de a személyes üzeneten kívül folyamatosan azt nézem a kutyán és Sándoron kívül, hogy ott a háttérben az az épület, meg a táj mennyire festői abban a fényben, amiben most van. Nagyon szépek a fények, nagyon plasztikus az egész, tetszik a kép. Utána van a harmadik kép, ami felteszi az i-re a pontot, és, mint üzenet, a címet alátámasztja. Megkapunk egy olyan enteriőrt, ami, mint zsánerfotó is működhet, mert ugye látunk fotókat az asztalon, látunk festményeket a falon, a cserépkályhán vannak edények, de már a modern kor, mint videokazetta és CD, ott van a kisasztalnál, és ebben, mint kompozíció, nagyjából az aranymetszés ponthoz elhelyezkedve, ott van az alkotó. Egyetlen egy, ami nekem ebben a képben egy kicsit billeg, az a perspektivikus torzítás. Ezek a széttartó vonalak, amik a plafonnal, a bőrkanapéval meg az asztallal létrejönnek, kivisznek engem ebből a kompozícióból, nem érzem azt, hogy Sándor valóban azt szeretné, hogy én oda bemenjek és szemlélhessem azt a helyzetet, amiben ő van. Egy fajta távolságtartást ad ennek az egésznek. Az a mimikri nagyon jó, ami létrejön a pizsamával, a székre vetett inggel, a háttérben a kályhán lévő szerelékkel, hogy keresnem kell első pillantásra, hogy hol is van Sándor, mert hasonló színtónusban vannak más elemek is a képen. Az üzenet erős, de ezt az erőt most ez a perspektivikus dolog csökkenti. A képsor tetszik, a leckére is jó megoldás, mert három olyan képet választott Sándor, ami most ebben a kérdésben, ellentétben az előző képhármasokkal, egységben van, és egymást építi, a cselekvő embert mutatja különböző, számára fontos szituációkban. (hegyi)
értékelés: