Egy képi humort látunk, egy ajtót, amin egy figura kopogtat, és mintha egy névnapi köszöntés lenne, vagy anyák napjára menne a kis csokrával, vagy a szomszédasszonyhoz próbálna átmenni, és bekopogtatni, erre utal az cím is, és a gesztus is abszolút jól érthető. Ami ebben az izgalmas, hogy mindezt egy mezőre vitte ki Feri, és maga a gesztus maradt meg, és a képzeletünkre bízza azt, hogy a történetet mi hogyan folytatjuk. Ez egy nagyon jó ötlet, a világítási, fénytani helyzetet is nagyon jól megtalálta Feri, mert olyan, mintha az ajtó mögött élet lenne, mert a fény úgy süt át az üvegen, amit akár fölfoghatnánk egy belső térben a szobabelső világításának. Talán annyit tudnék hozzátenni, hogy a kint és bent érzékeltetésére most a figurát, saját magát használja, mert ugye egy egész alakos portrét látunk, és az alkotó az, aki a külső helyzetben van, és a belső helyzet az maga a nagy mező, üresen. Ezt az ürességet is el tudom fogadni, bár lehet, hogy valamit én a belső tér-élményből is érzékeltettem volna, ha már egy ajtót kivittem erre a mezőre. Egy üres fotel, vagy egy üres asztal, szék, lehet, hogy még hozzárímelt volna ehhez a képhez, és erősítette volna ezt az üzenetet. Ami az egész alakos portré jelleget illeti, én ezt abszolút el tudom fogadni, mint megoldást, egyetlen egy kérdés merül föl bennem, hogy Feri érzelmileg miért ebben a kontextusban ábrázolja saját magát. Ez a várakozó, bebocsájtást kérő dolog jellemző lehet az alkotóra, de az üzenetét érdemes lenne végiggondolni, hogy ez mit jelent. Ezt is el tudom fogadni, érdekes sűrítés, hogy saját magamat, mint egy várakozó ajtó előtt álló idegen ábrázolom, egyedül, kint, magányosan. (hegyi)
értékelés:
Kedves szórakozásom lett, hogy nézegetem a korábbi fotókat is a Látszótéren, elolvasom alattuk a véleményeket, elemzéseket, merthogy mind igen érdekes, tanulságos. Itt meg kellett állnom, mert nekem is van egy gondolatom erről a fotóról... Nem a fotó technikai részére vonatkozva, hanem arra a mesére, amelyet szerintem csak a fotográfia képes így elmesélni értő alkotók kezében. Talán először azt mondanám el, ami hatás alá kerülök e fotót nézve: hullámokban váltakozik bennem az örömérzet egy jól komponált tréfa hajtásán, amely az emberi öniróniába szórta magvát, míg a hullámvölgyekben a mély fájdalom érzete ül.
A képen - ahogy az elemzés is kitért rá - egy ember szorong az ajtóban, kezében virágcsokorral... Nem névnapra jött szerintem, sem nem anyák napjára, vagy ha arra is, amit úgy mondtak szellemet, hogy "Földanya", annak napjára... Látunk egy tájat. Mondanánk mezőt. De mező, legelő már nem nagyon akad, így talán inkább tarló amit látunk, ahonnan levágták már az életet adó búzát. Gondolhatnánk, hálából került ide a csokor az ember kezébe... a kenyérért, az életért... de ahhoz nem kellene az ajtó maró "gúnyája". Szerintem a levágott tarlónak hozott virágot emberünk. Ugyanis azon a tarlón nincs virág. De volt talán valamikor. Bocsánatkérőn ott áll az ember, figyel a neszekre, mikor szólnak, hogy szabad... Újra szabad... De az az ajtó zárva van mostmár egy örökkévalóságnak is talán. De itt már annyi mindenről szól a kép, annyi kifutása, érzete lehet, hogy nem is érdemes konkretizálni azt, elég volt csak így körvonalazni. Virágot a mezőnek... tarlónak...
Esendő, emberi, szép az egész mozzanat. Mély a mögöttes filozófiája, és könnyed humorban kerül terítékre... A megvalósítás is számomra tökéletes...
Üdvözlettel: István