Az biztos, hogy valami oknál fogva olyan ez a felület, mintha egy mikroszkópikus felvétel lenne, tehát az amőbák halála vagy a Kovács amőba találkozik a Szabó amőbával, nem tudom, valami nem tudom mi hozza ezt létre, lehet, hogy deres vagy milyen ez a felület. De azt tudjuk, hogy ezek a fehérek és erőteljes sötétek amik ezen a nejlonon látszanak, ez hordoz és ráadásul hogy az egész egy szürkés színvilágban van tartva, ez hordoz egy drámaiságot. Nem elsősorban a formák konkrétsága, hanem a színösszetételek, a színfoltokban elhelyezkedő egymásmellettiségek. A Camilla egyébként is jól érzékel színekben érzelmi állapotokat, tehát megintcsak mint egy színtanulmányt én ezt jónak tartom. Én szeretem a képet, mert onnantól válik izgalmassá nekem, hogy nem egy konkrét történetet fotóz le és teszi ide elénk, hogy elmentem Argentínába, a mittudoménmilyen tenger partjára, ahol a bálnák kiugranak a vízből és eltemetik őket, hanem egy téli, erdei felületen talált egy nejlonzsákot, és elindult belőle egy történet benne. És én azt a bátorságot díjazom benne, hogy ezt a képet nem csak leexponálja, hanem el is küldi ezzel az asszociációval, ami benne elindult, és bátran vállalja, hogy vajon a nézőben is elindul-e az asszociáció, és én azt gondolom, hogy igen. Ez abszolút működik. Nagyon jó az, amikor valaki ilyen jungi archetipikus közlési rendszereket talál. Én megadom rá a három disznót. (szőke-hegyi)
értékelés: