A manók néha megengedik, hogy megláthassuk őket.
Megjegyzés – a manók néha megengedik, hogy megláthassuk őket –
Ez a kép valahol egy ártéren, vagy egy erdei területen gyökereket, gallyakat és elszáradt füvet és agyagfelületeket ábrázol. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem manót fényképezett az alkotó, hanem mindezeket, amit fölsoroltam. És azért vagyok kicsit szőrös szívű, mert avval egyetértek, hogy a manók néha megengedik, hogy megláthassuk őket, de az is biztos, hogy ez a fényképezőgép ezt a manót nem látta meg. És evvel nem az a gond, hogy a természeti formák asszociációs rendjébe világítástechnikával, beállítási módszerekkel, kompozíciós renddel lehet egy ilyenfajta közlést működtetni, lásd Arcimboldo képei, az Estiskolán már foglalkoztunk vele, hanem az a probléma, hogy ezt kell is, hogy a kép közvetítse. És én úgy gondolom, hogy természetesen lehet hunyorítani és lehet keresni a manót ezen a képen, de nyilván a fotósnak kell megtennie mindent azért, fénytanilag, formabeállítással, hogy a néző láthassa a természet furfangját, vagy a természet játékosságát. Tehát ez egy animációs munka is, ez egy nagyon nehéz műfaj, meg egy manipulatív fotózási eljárás. Nem egyszerű ezt létrehozni. Én azt mondom, hogy ennek még nem biztos, hogy itt van az ideje, mert mindezeket én nem látom ebből a képből, másrészt pedig a 16-os lecke gyermekkor kategóriájában, ami nem véletlenül egy magas számú házi feladat, azt a fajta önelemzést, amit eddig a Margitnál, most már az újabb képeinél lehetett látni és elvárható, azt ebben a képben nem tudom felfedezni, tehát a 16-os lecke gyermekkor kategóriát visszaadnám Margitnak ismétlésre. (szőke)
Amit Anita ír, az arról szól, hogy a fotósnak van kezikéje, és bele kell nyúlnia a helyzetbe, amit lát, hogy más is láthassa, ki kell vegye a zavaró dolgokat, olyan nem nagyon van, hogy amit találunk, mindenféle beavatkozás, rendezés nélkül legyen jó. Az a fotós melója, hogy úgy nyúljon bele, hogy a néző ne vegye észre a turpisságot.