A nagyobbik fiam pacsizik a kutyával. Ez egy elsietett kép, de a szemkontaktus miatt siettem el.

Azokra a típusú képalkotásokra is igazak az alapvető szabályok, ahol valamilyen emlékképet, valamilyen memoárt próbálunk elkészíteni, visszaemlékezést talán, hiszen ezek a típusú képek amiatt fontosak, hogy majdan évek múltán a kertünkben, a környezetünkben, a privát létezésünkben olyan fénykép alapján, olyan jelzések, olyan üzenetek maradnak, ami alapján majd a képet sok-sok évvel később megtekintjük, fel tudunk idézni fontos érzelmi pillanatokat. Ez tulajdonképpen egy ilyen kategóriájú alkotás. Azonban ha az Estiskola szempontjából az eddigi kifejezések szempontjából is nézzük, azt kell mondanom, hogy a Stefi című kép ugyanolyan fontosnak kell, hogy legyen kompozíciós szempontból, képalkotási szempontból minthogyha egy valamilyen művészeti, vagy valamilyen ritmikai alkotást küldenénk be. Ez azt is jelenti, hogy ugyanolyan szigorúan kell tekintenünk egy ilyenfajta üzenetet is minthogyha beállított modellel létrehozott, megvilágított, stúdió körülmények között készült képnél járnánk el. Az itt látható kép az egy home-fotó sok olyan rekvizítuma van, például az előtérben látható műanyag kerti szék, a talán valamilyen köteleket, vagy valamilyen szárítórendszer tartó zöld oszlop, a bokrok mögötti takarófal, mind-mind olyan apróságok, amelyek a home-fotó kategóriájába sorolják ezt a képet. Két út között billeg maga a megfogalmazás. Egyrészt hogy egy olyan úgynevezett talált fotót látunk, vagy egy olyan ellesett helyzetet látunk, ahol akár semmi nem illeszkedik egymáshoz, dőlnek benne a tengelyek, a formák, a figurák félig dekomponáltak, félig metszettek, ugyanakkor maga a kép mégsem annyira határozottan dönt e felé az irányvonal felé, mert mégiscsak pontosan a kép szereplői miatt a nagyobbik fiú, vagy akár a kutyus miatt mégiscsak valahol egy rendes vizsgafeladat is szeretne lenni, hogy a kutyus is, a kisfiú is látszódjék ezen a képen és az a szituáció is, a mancs és a kéz találkozása is meglegyen a képen. Tehát egyszerre szeretne egy klasszikus fotó lenni a maga szabályaival, amely nyilvánvalóan azt követelné, hogy az emberi figurának a koponya része, a hát, és az egész meghajolt test látszódjék, ez a fleur szék vagy nem tudom, ez a műanyag szerkezet ne takarja őt ki, mert ez azt is jelenti ezek alapján, hogy nem tiszteljük annyira a modellt és a kutyust, hoyg teljes formájában megmaradjanak, a támaszkodó mancsával például, ahogy a hátsó lábain ül. Ez nyilván azért sikerült így, mert egyik pillanatról a másikra hirtelenjében kellett az embernek, a fotósnak döntenie és gyorsan elkattintania a gépet. Másrészről pedig, hogy érthetőbben mondjam, nem elég vad a rendezetlensége, a kaotikussága ennek a rendszernek. Gondolok itt a középtájékon balra dőlő zöld színű műanyag, vagy talán vasoszlopra, amely furcsa módon pontosan ugyanúgy metsződik a kutyus feje környékén, hogy ha egy láthatatlan vonalzóval és egy rostironnal továbbhúznánk ezt a ferdülő vonalat, akkor a kutyus testén keresztül a kutyus jobb lábánál folytatódna ez a láthatatlan vonal és így ketté is vágja a képet. Ezek mind valószínűleg véletlenszerű események, mint ahogy véletlenszerű az is, hogy a képet jobb oldalról határolja ez az életlenben tartott előtérben lévő szék, véletlen az is, hogy a fiút kitakarja ez a kerti alkalmatosság. Én mégis azt mondom, hogy az iránynak, annak a fajta érzelmességnek, annak a fajta romantikának, amelyet ez a kép képvisel és azon belül Rolandot, az iránynak örülök. Ugyanakkor azt kérném, hogy amikor ilyen döntéseket meghozol, hogy exponálsz és egy házi feladatra elkészítesz egy munkát, a két irány között legyen egy döntésed, hogy rendesen és szépen szeretnél mesélni és meglépni lépcsőfokokat, vagy játszani és zabolátlanul rendszereket felrúgni. Úgy érzem, hogy ez a kép a hezitálásról szól azon túl, hogy mit látunk a modellekkel. A hezitálás egyik fele, hogy szalonképes szeretnék maradni, a hezitálás másik fele pedig az, hogy igen, vállaltam így ezt a kompozíciós rendet, mert hogy szeretnék formabontó dolgokkal is foglalkozni. A maga a fotózás és az itt látható fotó az egy forma, annak a létállapotnak a segédeszköze, hogy mi zajlik bennem. És én azt mondom, hogyha magadban le tudod tisztázni a formát, abban a pillanatban meg fogod találni, hogy egy lázadó és avangard képet, vagy egy nagyon is szabályokkal, ritmikákkal fölépített alkotást hozol létre. Tehát én egy disznót adnék, de kérném, hogy esetleg ezzel a házi kedvenc házi feladattal foglalkozz még. (szőke)
értékelés: