Vízcsepp

Tudom hogy ez nem fotó, de mentségemre szóljon, hogy a saját makro fotómról rajzoltam...

G-force
120km/h, 4.5 G. Ülve pisilős, sikoltozós móka.

Idegen nyelvű címet látunk, aki nem tudja, a G erő a gravitáció magyar megfelelője. Valószínűsítem, hogy valamilyen hétvégi, vagy valamilyen szabadidős programban készülhetett ez a kép és azt kell, hogy mondjam, hogy egy viszonylag jól megválasztott pillanatot látunk. Éppen azért, mert hogy a fotósnak talán azt mondhatom, hogy volt ideje kiválasztani azt a pontot, hogy honnan fogja ő ezt a képet elkészíteni - tehát most én egy feltételezett sztorit mondok - gondolom a barátok fölmentek erre a vasútra és aztán a fotós pedig lent maradt, és Roland várta mint a pecás, azt hogy na akkor honnan tudok a barátokról készíteni egy képet. És ez egy jó kép, mert szép az ív, szépen mozgatja be magát a képnek a ritmusát is ez az ív. Egyetlenegy ami, amivel még foglalkozni kell és ez a zársebesség kérdése, az expozíciós idő. Mert hogy az expozíciós idő az, ami a mi döntésünk, hogy megfagyasztunk egy pillanatot, vagy pedig mozgásba hozunk. Tehát, hogy az az abszurditása egy képnek, hogy bár 120 km/órával megy ez a szörnyeteg, de mi egy teljesen készre fagyott pillanatot adunk, mint egy kimerevített képkocka, vagy pedig érzékeltetjük ezt az elsuhanó nagy sebességet. Itt most azt lehet látni, hogy a kép éles, tehát nem az történt, hogy az alkotó ijedtében, vagy izgalmában bemozgatta, de mégis maga a fő motívum az életlen. És csak annyit mozdult, hogy életlen legyen. Határán van ennek a döntésnek. Tehát vagy egy hosszabb, vagy egy rövidebb expozíciós idővel ez egy eldöntött kérdés lenne, míg most ez a kérdés nem dőlt el. De ettől még a két disznót én megadom rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Stefi
A nagyobbik fiam pacsizik a kutyával. Ez egy elsietett kép, de a szemkontaktus miatt siettem el.

Azokra a típusú képalkotásokra is igazak az alapvető szabályok, ahol valamilyen emlékképet, valamilyen memoárt próbálunk elkészíteni, visszaemlékezést talán, hiszen ezek a típusú képek amiatt fontosak, hogy majdan évek múltán a kertünkben, a környezetünkben, a privát létezésünkben olyan fénykép alapján, olyan jelzések, olyan üzenetek maradnak, ami alapján majd a képet sok-sok évvel később megtekintjük, fel tudunk idézni fontos érzelmi pillanatokat. Ez tulajdonképpen egy ilyen kategóriájú alkotás. Azonban ha az Estiskola szempontjából az eddigi kifejezések szempontjából is nézzük, azt kell mondanom, hogy a Stefi című kép ugyanolyan fontosnak kell, hogy legyen kompozíciós szempontból, képalkotási szempontból minthogyha egy valamilyen művészeti, vagy valamilyen ritmikai alkotást küldenénk be. Ez azt is jelenti, hogy ugyanolyan szigorúan kell tekintenünk egy ilyenfajta üzenetet is minthogyha beállított modellel létrehozott, megvilágított, stúdió körülmények között készült képnél járnánk el. Az itt látható kép az egy home-fotó sok olyan rekvizítuma van, például az előtérben látható műanyag kerti szék, a talán valamilyen köteleket, vagy valamilyen szárítórendszer tartó zöld oszlop, a bokrok mögötti takarófal, mind-mind olyan apróságok, amelyek a home-fotó kategóriájába sorolják ezt a képet. Két út között billeg maga a megfogalmazás. Egyrészt hogy egy olyan úgynevezett talált fotót látunk, vagy egy olyan ellesett helyzetet látunk, ahol akár semmi nem illeszkedik egymáshoz, dőlnek benne a tengelyek, a formák, a figurák félig dekomponáltak, félig metszettek, ugyanakkor maga a kép mégsem annyira határozottan dönt e felé az irányvonal felé, mert mégiscsak pontosan a kép szereplői miatt a nagyobbik fiú, vagy akár a kutyus miatt mégiscsak valahol egy rendes vizsgafeladat is szeretne lenni, hogy a kutyus is, a kisfiú is látszódjék ezen a képen és az a szituáció is, a mancs és a kéz találkozása is meglegyen a képen. Tehát egyszerre szeretne egy klasszikus fotó lenni a maga szabályaival, amely nyilvánvalóan azt követelné, hogy az emberi figurának a koponya része, a hát, és az egész meghajolt test látszódjék, ez a fleur szék vagy nem tudom, ez a műanyag szerkezet ne takarja őt ki, mert ez azt is jelenti ezek alapján, hogy nem tiszteljük annyira a modellt és a kutyust, hoyg teljes formájában megmaradjanak, a támaszkodó mancsával például, ahogy a hátsó lábain ül. Ez nyilván azért sikerült így, mert egyik pillanatról a másikra hirtelenjében kellett az embernek, a fotósnak döntenie és gyorsan elkattintania a gépet. Másrészről pedig, hogy érthetőbben mondjam, nem elég vad a rendezetlensége, a kaotikussága ennek a rendszernek. Gondolok itt a középtájékon balra dőlő zöld színű műanyag, vagy talán vasoszlopra, amely furcsa módon pontosan ugyanúgy metsződik a kutyus feje környékén, hogy ha egy láthatatlan vonalzóval és egy rostironnal továbbhúznánk ezt a ferdülő vonalat, akkor a kutyus testén keresztül a kutyus jobb lábánál folytatódna ez a láthatatlan vonal és így ketté is vágja a képet. Ezek mind valószínűleg véletlenszerű események, mint ahogy véletlenszerű az is, hogy a képet jobb oldalról határolja ez az életlenben tartott előtérben lévő szék, véletlen az is, hogy a fiút kitakarja ez a kerti alkalmatosság. Én mégis azt mondom, hogy az iránynak, annak a fajta érzelmességnek, annak a fajta romantikának, amelyet ez a kép képvisel és azon belül Rolandot, az iránynak örülök. Ugyanakkor azt kérném, hogy amikor ilyen döntéseket meghozol, hogy exponálsz és egy házi feladatra elkészítesz egy munkát, a két irány között legyen egy döntésed, hogy rendesen és szépen szeretnél mesélni és meglépni lépcsőfokokat, vagy játszani és zabolátlanul rendszereket felrúgni. Úgy érzem, hogy ez a kép a hezitálásról szól azon túl, hogy mit látunk a modellekkel. A hezitálás egyik fele, hogy szalonképes szeretnék maradni, a hezitálás másik fele pedig az, hogy igen, vállaltam így ezt a kompozíciós rendet, mert hogy szeretnék formabontó dolgokkal is foglalkozni. A maga a fotózás és az itt látható fotó az egy forma, annak a létállapotnak a segédeszköze, hogy mi zajlik bennem. És én azt mondom, hogyha magadban le tudod tisztázni a formát, abban a pillanatban meg fogod találni, hogy egy lázadó és avangard képet, vagy egy nagyon is szabályokkal, ritmikákkal fölépített alkotást hozol létre. Tehát én egy disznót adnék, de kérném, hogy esetleg ezzel a házi kedvenc házi feladattal foglalkozz még. (szőke)
értékelés:

Kombiné

Előre szeretném azt megjegyezni, hogy a színek, amivel dolgozik Roland, azok fontosak. Tehát itt ugye a vörös, tűzpiros amely ezen a textílián jelen van színként, és az előtérben lévő szürke ez folyamatosan dinamizálódik, ez valamilyen, nem tudom ágy, vagy valamilyen karosszéknek a széle lehet. Nyilvánvalóan a vörös az egyértelműen az előtérbe kívánkozik, tehát a szürkét maga mögé lökné, de a térbeliségben pedig fordított helyzetben vannak. Emiatt van a vörösig határolt felületén állandóan egy vibráció. Mert a vörös lökődik le a képről, nyomná a szürkét hátra, de a szürke pedig ide az előtérbe van helyezve. Ebből az is következik, mert ami mögöttük látszódik arról nem nagyon beszéltem, van talán ott egy karosszék vagy kettő, valamilyen teremben lehetünk, ezt nem nagyon lehet pontosan megállapítani, de nyilvánvalóan, mivel mondom ezek a felületek nem annyira konkrétak, így a folthatásai kezdenek el fontossá válni és az pedig összerendezetlen. Egy picit a hátteret vagy ki kellett volna takarni, hogy ez az absztrakció az előtérben működjön, kellene egy picit evvel játszani, nagyon jó az irány amit elkezdett a Roland. Én azt gondolom, hogy ugyanakkor, a vágy kategóriára nem elég konkrét a történet, ugyanis hogyha nincs ez a cím, nem kapok elég segítséget arra, hogy mi a formajáték, mi a formakapcsolódás, nem hozza azt a fajta érzékiséget, ami az 5-ös lecke vágy kategóriában Roland által megfogalmazódik. Én dolgoznék evvel egy picit. Akár valamilyen módon az emberi testet jelzésértékűen is elhelyezném és azáltal magát a drapériát, vagy anyagot úgy forgatnám, hogy ne csak absztrakt és színritmikai jelzések jelenjenek meg, hanem jobban konkretizálódjon ennek az egésznek az iróniája, az a fajta irónia, ami nyilván a levetett ruha fogalmát jelzi, mindazt amit a képkereten kívül nem láthatunk, mindazt amivel az asszociációt hozza a kép. Tehát én evvel egy picit foglalkoznék még. Visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Kandallóm

Rolandnak egy érdekes munkája érkezett nemrég be, erről beszéltünk, és örülök ennek a következő képnek, ez egy kollázstechnika akár, ugye a fekete-fehér technikába a mai, számítógépes világban bele van varázsolva az őrjítő tűz, ez a kis színes felület. Ez ilyen értelemben egy geg-kép, egy inkább ötletre épülő ritmikai kép, picit pop-stílusú. Nagyon érdekes az álló formátumú kép osztata, ugye függőleges irányban egy A-B osztatra van majdnem pontosan középen szétosztva a kandalló széle miatt. Miközben a kép címe az, hogy ez az én kandallóm, nem a kandalló a kép főszereplője, még a vörös tűz jelenlétével sem, hanem mellette el van helyezve egy érettségi napraforgó talán tíz évvel ezelőttről egy kerámiaedényben ottmaradt, a csergeszőnyeg mellett ami a kandalló előtt ott van, ami így belóg ebbe a képbe. Tehát ha elfogadom, hogy a barátom kategóriájára ez egy fontos helyzetjelentés, akkor egyrészt az a fura, hogy aki a főszereplője ennek a képnek, a barátom, a kandalló, azzal nem vagyok egy 100%-osan oldott viszonyban, mint alkotó, mert csak félig tudom őt bemutatni, elmesélni, bár ő számomra az a ki nagyon fontos, mégsem ő a sztárom, hanem ebbe olyan külső események is belecsúsznak, belekeverednek, amik nem hagynak időt arra, hogy megmutathassam, és mint néző megfigyelhessem aki a barátom kategóriájában a legfontosabb nekem. Úgy sejtem, hogy azért van vörössel kifestve a kandalló ablaka, mert nagyon fontos, hogy mi zajlik ebben a csodaszerkezetben. De a képnek ott vége, a képkeret lezárja ott a képet, tehát amikor én, mint néző szeretnék az üzenettel foglalkozni, amit a cím is jelez, akkor a képkeret elveszi ezt előlem, azt mondja, hogy ebbe a szobába te nem tudsz bebújni, mert itt a keret határt szab, és nézegesd a száraz napraforgót meg a kerámiaedényt, amiken nincs szín, nincsenek fantasztikus lángok, és emiatt úgy érzem, hogy ez a kép a barátom kategóriájára egy visszafojtott helyzet, egy lefojtott üzenet lenne, ahol megvan egy lendület, de az szalonképesen vissza van fogva. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)


Még mindig azt mondom hogy nagyon nehéz olyan önportrét, (önjellemzést) csinálni ami mindenkinek megfelel, elsősorban a készítőnek, én legalábbis így vagyok vele.

Örülünk Roland, hogy újra itt vagy, és újra készítesz alkotásokat, és ez egy bátor vállalkozás a hármas leckéhez. Egy fekvő formátumú, fekete-fehér képet látunk, amelyen rövidülésben láthatunk, erősen perspektivikusan egy beállítást az alkotóról. Valószínűleg a talajra, a padlóra elhelyezve a fényképezőgépet, föléállt, és exponáláskor belenézett a kamerába, azaz felénk. Mivel igazából az egész háttér kiég, azt a teret, azt a környezetet, ahol a kép készült, nem tudjuk azonosítani, így a kép akár tekinthető fentről letekintve ránk egy helyzetjelentésként, de tekinthet ez akár egy olyan képnek is, ahol az emberi alak kiterítve, mint egy ilyen égben vagy levegőben asztalon, ágyon fekvő test, amiről feltekint valaki, és néz bennünket, ahogy az ágynak a végében vagyunk mi az optikán keresztül. Ha ezt a verziót akarjuk továbbgörgetni, akkor szerencsésebb volna ha a lábszárak és esetleg a talp is jelen lenne a képen – az viszont azt jelenti, hogy a fényképezőgépet még távolabb kellett volna elhelyezni, akár egy üveglapra állni, és alóla fényképezni. Ez nyilván egyfajta stúdióhelyzet, bonyolult, nem várható ez el. Tehát maradjunk ezen a képen, és itt a lehetőségekhez képest a privát üzenetrendszerekhez képest egy jó helyzetválasztás az, amit beküldött a Roland. Az lenne a javaslatom, hogy ha a rövidülést, és a rövidülésből adódó perspektivikus hatásokat próbáljuk eszközként használni ezen a képen, lásd gyűrődések a nadrágon, a pólón, amelyek egymásutánisága létrehozhat egyfajta közeledés-távolodás érzetet a néző számára. Ezek azok az eszközök, amelyek a perspektívát mint mértani megoldást létrehozhatják, mert ez egy illúzió, egy szakmai trükk a perspektíva hatása, Ugye annyit tudunk erről, hogy egy olyanfajta matematikai-mértani képletről beszélünk, ahol a horizont ami egy virtuális megközelítés, az ég és a föld kapcsolódása, és ezen elhelyeződik két pont, ahová a perspektíva szabályai szerint tartanak a mindenkori egyenesek és ezek a gyújtópontoknak az elhelyezése változtathatja a perspektívának az egészen rövidülő vagy kevésbé erre utaló formarendszerét. Visszatérve a képre, a kép alsó szakaszában a nadrág gyűrődései, a nadrág sötétjei nem elég részletgazdagok – de nem elsősorban fotótechnikailag értem ezt, hanem tónusértékeiben, tónusjátékaiban. Ha a perspektíva ennek a képnek az elsődleges üzenete, és nem a folthatások ritmikája, bár az is érdekes, akkor én úgy gondolom, hogy érdemes lett volna a talajon elhelyezett kis tükörrel, vagy reflexelő hatást elérő szerkezettel pl. fehér, fényvisszaverő anyaggal egy picit tükröztetni a csípő környékére, ahol ezeket a világosabb, a nadrágon jelentkező gyűrődéseket felerősítette volna. Ez azért fontos, mert az előteret ebben a pillanatban még jobban térbeliesítette volna ez a megoldás, és a kép középső szakaszát, a szürke pólót távlatokba emelné, és ebből a kép harmadik szakasza, az arc és az arcon jelenlévő tónusértékek ezt az erős perspektivikus játékot még felfokozták volna. Ez az egyik javaslatom, hogy ha a Roland tudja, akarja, még érdemes lenne ezzel játszani, megismételni, és hogy nagyon jó lett volna, ha a bal kéz teljes egészében bent tud maradni a képhatáron belül és esetlen nem vágódik le itt az a két kis ujj, nem kell azt szégyellni, hogy valamit tart az a kéz, exponálógombot pl. Ettől függetlenül a három disznó megvan a Roland képére, és érdemes lenne ezzel még egy picit foglalkozni, ha kérhetem. (szőke)
értékelés:

Én-kép
Tényleg nagyon nehéz önarcképet készíteni, nagyon sokadik rosta után választottam ezt a képet. Még ezzel sem vagyok megelégedve, talán a hiúság, talán a hozzá nem értésem miatt.

Esetleg még azt tudnám elképzelni, hogy a lámpafény még közelebb van a fejhez, és talán azt még, hogy a falhiba zavaró picit. A másik, hogy ha egy füzetlapot magad elé tartasz, az egy pici derítést tudna adni ahhoz, hogy a szád és az arcod jobban látszódjon, ennyi minimális derítés segítene. Nagyon jó az irány, foglalkozz még ezzel a dologgal. (szőke)
értékelés:

Bambusz
Nem kicsi és nem kevés...

Roland már régóta velünk van és nagyon örülünk, hogy elküldte a leckéjét is, erre próbáljuk a többieket is bíztatni, hogy bármikor be lehet kapcsolódni a folyamatokba, nem késtek le semmiről. Nagyon örülünk ennek a képnek, nem tudom, hol készült ez a kép, hogy Magyarországon, vagy máshol, mert ha netán Rolandéké ez a bambuszerdő, akkor jó lenne tudni, hogy hogy lehetne egy tövet vásárolni, akár négy citromdisznóért is, de félretéve a viccet, visszatérve a képre, a növények, rudak ritmusa az előtér-háttér viszonylatában nagyon jól van elhelyezve, jó ez a bal oldalra súlypontozott bambusztest, amit egy kéz fog, jó az, ahogy ezt az erdőt látjuk. Talán amin érdemes lenne elgondolkodni, hogy a kategória, amire ez a lecke érkezett, az alkotó és a környezet arányrendszerére épül és nem fordítva, ez alatt azt értjük, hogy az exponált kép, amit látunk, kevéssé tartalmaz üzenetet az alkotóról, csak az az aszimmetrikusan metszett kézfelület található itt szignóként, ami a bal alsó sarokban látható. Ez lehet tudatos, hogy visszahúzódó vagyok, fejts meg, küzdj meg értem, ez is egyfajta személyes üzenet lehet, de el kell dönteni, hogy ez tudatosan van így, és ezt kell megkapnunk a kódolásból, vagy a kattintásnál így sikerült. Azt kell elfogadni, hogy mindegy, hogy hogy történt, az a mese, amit a néző megkap, megmásíthatatlanul a képkereten belül történik meg, a keret az a szabály, amin belül sokféleképpen lehet értelmezni egy üzenetet, de ez az üzenet a képkereten belül a képzőművészet szabályaival értelmezve kezd el mesélni. Jó lett volna azért a vaku helyett más megoldást találni. Várjuk a folytatást. (szőke)
értékelés: