Még mindig azt mondom hogy nagyon nehéz olyan önportrét, (önjellemzést) csinálni ami mindenkinek megfelel, elsősorban a készítőnek, én legalábbis így vagyok vele.

Örülünk Roland, hogy újra itt vagy, és újra készítesz alkotásokat, és ez egy bátor vállalkozás a hármas leckéhez. Egy fekvő formátumú, fekete-fehér képet látunk, amelyen rövidülésben láthatunk, erősen perspektivikusan egy beállítást az alkotóról. Valószínűleg a talajra, a padlóra elhelyezve a fényképezőgépet, föléállt, és exponáláskor belenézett a kamerába, azaz felénk. Mivel igazából az egész háttér kiég, azt a teret, azt a környezetet, ahol a kép készült, nem tudjuk azonosítani, így a kép akár tekinthető fentről letekintve ránk egy helyzetjelentésként, de tekinthet ez akár egy olyan képnek is, ahol az emberi alak kiterítve, mint egy ilyen égben vagy levegőben asztalon, ágyon fekvő test, amiről feltekint valaki, és néz bennünket, ahogy az ágynak a végében vagyunk mi az optikán keresztül. Ha ezt a verziót akarjuk továbbgörgetni, akkor szerencsésebb volna ha a lábszárak és esetleg a talp is jelen lenne a képen – az viszont azt jelenti, hogy a fényképezőgépet még távolabb kellett volna elhelyezni, akár egy üveglapra állni, és alóla fényképezni. Ez nyilván egyfajta stúdióhelyzet, bonyolult, nem várható ez el. Tehát maradjunk ezen a képen, és itt a lehetőségekhez képest a privát üzenetrendszerekhez képest egy jó helyzetválasztás az, amit beküldött a Roland. Az lenne a javaslatom, hogy ha a rövidülést, és a rövidülésből adódó perspektivikus hatásokat próbáljuk eszközként használni ezen a képen, lásd gyűrődések a nadrágon, a pólón, amelyek egymásutánisága létrehozhat egyfajta közeledés-távolodás érzetet a néző számára. Ezek azok az eszközök, amelyek a perspektívát mint mértani megoldást létrehozhatják, mert ez egy illúzió, egy szakmai trükk a perspektíva hatása, Ugye annyit tudunk erről, hogy egy olyanfajta matematikai-mértani képletről beszélünk, ahol a horizont ami egy virtuális megközelítés, az ég és a föld kapcsolódása, és ezen elhelyeződik két pont, ahová a perspektíva szabályai szerint tartanak a mindenkori egyenesek és ezek a gyújtópontoknak az elhelyezése változtathatja a perspektívának az egészen rövidülő vagy kevésbé erre utaló formarendszerét. Visszatérve a képre, a kép alsó szakaszában a nadrág gyűrődései, a nadrág sötétjei nem elég részletgazdagok – de nem elsősorban fotótechnikailag értem ezt, hanem tónusértékeiben, tónusjátékaiban. Ha a perspektíva ennek a képnek az elsődleges üzenete, és nem a folthatások ritmikája, bár az is érdekes, akkor én úgy gondolom, hogy érdemes lett volna a talajon elhelyezett kis tükörrel, vagy reflexelő hatást elérő szerkezettel pl. fehér, fényvisszaverő anyaggal egy picit tükröztetni a csípő környékére, ahol ezeket a világosabb, a nadrágon jelentkező gyűrődéseket felerősítette volna. Ez azért fontos, mert az előteret ebben a pillanatban még jobban térbeliesítette volna ez a megoldás, és a kép középső szakaszát, a szürke pólót távlatokba emelné, és ebből a kép harmadik szakasza, az arc és az arcon jelenlévő tónusértékek ezt az erős perspektivikus játékot még felfokozták volna. Ez az egyik javaslatom, hogy ha a Roland tudja, akarja, még érdemes lenne ezzel játszani, megismételni, és hogy nagyon jó lett volna, ha a bal kéz teljes egészében bent tud maradni a képhatáron belül és esetlen nem vágódik le itt az a két kis ujj, nem kell azt szégyellni, hogy valamit tart az a kéz, exponálógombot pl. Ettől függetlenül a három disznó megvan a Roland képére, és érdemes lenne ezzel még egy picit foglalkozni, ha kérhetem. (szőke)
értékelés: