Az külön öröm, hogy az ünnep házi feladatra egy mozgófilmet küldött Árpád, mert mozgófilmben pont a hangok, a vágások miatt sokkal bonyolultabb jól érthetően beszélni. Nagyon sok feltétele van. Világítások, szereplő kezelés, operatőr, feliratok, zenei szerkesztések, stb, stb. Tehát mindenféleképp az Árpád munkája, amit elküldött, egy nagyon összetett alkotás. A kategóriáját is meg kellene határozni, azt pedig úgy hívják, hogy kisjátékfilm. Mit nevezünk játékfilmnek? Olyan alkotásokat, ahol egyértelműen instruált, még akkor is, hogyha pici papír fecnikre megírt ötletdarabkákból, de fikciós, tehát megtervezett szerkezeteket látunk. Ez a film ilyen. Maga a formanyelve az hármas egységből épül. Az első és a harmadik egység mindenféleképp arra a nagyon is uralkodó és nagyon is meghatározó hangulatú zenére áll össze, ami a film legelején és a film legvégén szólal meg. Egy ismert dallamot feldolgozó zenei motívum, amely egyszerre romantikus egyszerre pedig ironikus hangzást kever. A film legelején egy városi környezetet, egy nagyvárosi környezetet látunk erre a zenére, amely tulajdonképpen egy diaporáma sor. A diaporáma, amely a 70-es, 80-as években nagy divat volt, olyan képek sorozataként működő zenére szerkesztett képfolyam volt, ahol többnyire áttűnésekkel, vagy egymásra fényképezésekkel hoztak létre laza vagy szorosabb szálon futó asszociációs történeteket. A film első részében a zenére egy nagyjából metrikus ritmusban összevágott áttűnésekkel kötött képsort látunk. A játékfilmes szakmában az áttűnésre a szakemberek azt a kifejezést használják, hogy lágyítja a történetet. Az áttűnésre mondják azt, hogyha valamit tulajdonképpen líraivá szeretnék tenni, lassítani szeretnék, használhatom, és a dramatikus szituációkat megkönnyítem evvel. Az első szakaszban egy ilyet, egy úgynevezett bevezetést látunk nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a nagyvárosi közeget mint helyszínteret mutassa be az alkotó, ahol a film középső szakaszában egy, ugyan egyszereplős, de nagyon is játékfilmi kis történetet tekintsünk meg. Ez az első rész ehhez kapcsolódik, ez tulajdonképpen a helyszín körüli világot meséli el nekünk. A középső rész semmilyen zenei póthatást nem használ. Hangokat igen, és ezek a hangok egyrészt egy narrációra, másrészt pedig belső térben történő mozgások hangjaira épülnek. A narráció manipulált, valószínűleg lassítást hoztak létre. Egy meglévő emberi hangot változtattak, torzítottak el. Ettől az egész picit Madách Imre Az ember tragédiája Úr hangjára is hasonlít, mert a sebességváltoztatással megmélyülő hang tekintélyt parancsoló szeretne lenni, vagy legalábbis ilyen hatással próbál dolgozni. A film középső részében viszont, ha elfogadjuk, hogy egy játékfilmes szituációt látunk, akkor az ott jelenlévő szereplőre a játékfilm szabályoknak kell érvényeseknek lenni. Azt kell elfogadnunk, hogy az ott látható személy függetlenül attól, hogy mi most keresünk-e valamilyen bizonyítványt erről, színészként van jelen, és mint olyan itt egy realisztikus helyzetben reális szituációkat kell megoldania, többnyire néma játékban, tehát a gesztusainak kell hitelesnek lennie. Ezek a gesztusok, ezek a mozgások és a hozzáválogatott mikro helyzetek, lásd – cigarettagyújtás, hűtőszekrény megtekintése, a spájzban lévő mozgások – mind mikro szituációk, de mint olyan, ebben a középső részben naturálisak, ugyanakkor ezeknek hiteleseknek kell lenniük. Többek között azért, mert a versszerű szövegmondás ellenpontjaként nagyon is drámainak kellene látnunk. Van is erre törekvés, tehát mindenféleképp a szereplő a színészi eszköztárában drámaian dolgozik, ugyanakkor sok olyan apróság van, mint például a cigaretta elszívása, vagy a papír tojástartók kidobálása, amelyek időnként túlságosan is teátrálisak. Ezek elsősorban a túljelzett mozgások, ezt az Estiklopédián érdemes megnézni. Főleg a némafilm világában voltak jelen, de arra a filmvilágra ez azért volt jellemző, ez nagyon fontos, mert nem tudták használni az emberi hangot és ezáltal mindent egy picit túl kellett hangsúlyozni. Itt a középső részben nagyon sokszor túlhangsúlyozottak az emberi drámához kapcsolódó gesztusok és ezzel az alkotó nem a drámai, fojtogató létezést hanem az elrajzoltságot éri el, miközben megjegyeznénk, hogy valószínűleg ez nem 100 százalékosan cél. Például a középső szakaszban egészen biztos, hogy nincs szándék öniróniára. Márpedig azok az elrajzolt motívumok, amelyek egyszerűen szakmai hiányosságokból is adódhatnak más eredményt hoznak létre, mint ami esetleg sejthető szándékként a filmmel kapcsolatban. Ehhez két megoldási képlet kívánkozik. Az egyik az, hogy igenis kell kellő öniróniával kell kezelni mindezt a középső szakaszban is, és magában az alkotási folyamatban erre van példa, hogy a készítők képesek erre, egészen pontosan az utolsó szakaszban, a zenei motívum visszatérésekor, amikor tulajdonképpen egy animációt látunk, nem is akármilyet. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, akkor pici időutazást tudnánk tenni, akkor akár a Monty Python bizonyos animációs rendszereiben találnánk hasonló figura bemozgatást. Mégis azt kell, hogy mondjuk, hogy az utolsó szakasza a filmnek az tulajdonképpen már csak egy ilyen kis zárójel. Természetesen sejthető a középső szakaszban a lakás elhagyása után, hogy valószínűleg valamilyen drámai cselekménynek kellene következnie. Énhozzám tulajdonképpen a film legeleje és a film vége áll közelebb elsősorban azért, mert a film vége például, tulajdonképpen gondolati játékokat jelez, a film eleje ugyanúgy pont a zene miatt finom iróniát mutat, amíg a film közepét kénytelen vagyok pont a megformálás módszere miatt nagyon is komolynak tekinteni és nagyon is komolyan venni, legalábbis mint alkotói szándékot. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy pont a játékfilmi, szakmai felkészültség miatt nem biztos, hogy ezt az eredményt hozza a középső rész. Kellene picit talán sztakkatósabb, egzaltátabb rendszert használni erre a belső szakaszra. Másrészt pedig az egész film történetiségében nem érzem igazából motiváltnak az élet eldobását, az életfájdalom megjelenését. Maga a vers szövege, maga a manipulált szöveg is tulajdonképpen csak a fájdalom fogalmát járja körül, a miértet nem. És miközben valahonnan valahova próbál tartani ez a történet, olyan, mint hogyha csak egy megkezdett film egy bizonyos szakaszát emelték volna ki, mert nem tudtak volna többet föltölteni ide, erre a rovatra. És igazából hiába van a filmnek befejezése és bekezdése, nem igazán érzem azt, hogy valahonnan kiemelkedne ez a történet, és valahova megnyugodna. Még egyszerűbben fogalmazva az a kérdésem, hogy minden érhető, az, hogy van világfájdalom, de az, hogy miért az igazából ebből a filmből nem derül ki. Ha idáig el tudunk jutni és esetleg ez elfogadható, akkor számomra az a kérdés, hogy vajon maga az alkotás a 26-os lecke ünnep kategóriája Pap Árpádtól a Közelednek az ünnepek az valamilyen napló, amely természetesen mindannyiunknak szól és egy felkiáltás, amely nagyon egyszerűen fogalmazva arról szól, hogy – igen, egyedül vagyok - csak ehhez egy nagyon míves formát a játékfilm formáját használom, és ez egy vallomás, egy önvallomás, tessék mi mindannyian, akik itt vagyunk az Estiskolán figyeljünk oda, hogy Pap Árpád egyedül van, vagy pedig ez egy összetettebb történet? Ha ez a második verzió érvényes, akkor vannak szakmai problémáim evvel a filmmel. Nem jut el valahova, nem építkezik, még egyszer mondom, hogy azért, mert nem segít nekem, hogy megértsem, hogy ennek a fiatalembernek - a szereplőről beszélek - mi a baja, azon túl, hogy egy budapesti albérletben ahol egy 1940-es évekbeli gáztűzhely van, ahol eldobja az üveget, de az üveg nem képes eltörni, mi a baj? Ehhez nem jutok közelebb és ezért nagyon nehéz erről véleményt mondani, nagyon nehéz igazából ebben segíteni. Azt látom, hogy baj van. Nem tudom megmondani, hogy mi a baj. Én az alkotásra mivel nagyon sokat dolgoztak három disznót tudok adni, de azt szeretném mondani, hogy attól mert filmalkotásról van szó ugyanúgy érvényes az, hogy nem csak a formának kell működnie, és nem csak annak kell működnie, hogy valamivel sokat dolgoztam, hanem az egésznek a gondolati rendszerét is egybe kell tudni tartani, hogy a néző számára megközelíthető legyen. (szőke) értékelés: