Örömmel tölt el mindig, ha meglátom a Tatabánya feliratot. Akkor is ha elutazom, akkor is ha megérkezem.

Olyan ez a kép, mint egy háttér, mint egy történetnek a színpadi díszlete. Ezt a díszletet meg kell tölteni élettel, mert a leirat erről az életről, erről az életigenlésről, örömről szól, de ez most a képen nincsen jelen. A színek most stimmelnek, a fények is, bár ez a ködös időjárás nem biztos, hogy előnyös, de nekem erről még valami hiányzik, ami ezt a mesét elindítja, vagy valaki, aki battyog a sínek mellett, vagy egy bőröndhúzó kiskocsi, vagy egy vonatszerelvény, ami befut az állomásra, tehát valami nekem még ide kell. A képnek a tábla és a dróttartó oszlop közötti része fut ki a semmibe, oda én valamit még bekomponáltam volna. Visszaadom ezt Mariannak, mert ha ehhez a helyhez és helyzethez egy személyes érzelmi kötődése van, akkor ezt meg kellene próbálni ábrázolni. Valami mesét, akár instruált modellekkel, hozzunk létre. Ismétlés. (hegyi)