Igen, értem én ezt a portrét, hogy itt Renátót megörökítetted, aki egy másik látszóteres társunk, csak itt most a kompozíció lötyög. Itt vagy vágom a hóna aljánál a pólónál, és akkor ott nem hagyok ki a karból semennyit, vagy befejezem magát ezt a háromszöget, ami a keze létrehoz, most a kettő között vagyunk félúton. Ugyanez igaz a másik kezére, amivel a gépet tartja. Vagy hagyom kifutni a vonalakat, vagy vágom, de akkor megnézem, hogy hol vágtam. Azt tudom tanácsként mondani neked, hogy úgy próbáld kezelni ezeket a helyzeteket, hogy magától, a tárgyi valóságtól úgy próbálj elvonatkoztatni, hogy minden egyes kontrasztváltást, mint egy grafikai elem fogd föl. Itt háromszögeket, köröket, négyzeteket látsz, nem a Renátót. Ő ilyen szempontból másodlagos, mert őt nagyon átvitt értelemben ábrázolod egy szakmai helyzetben. Ha ezt így próbálod meg értelmezni, ahogy mondom, akkor érteni fogod, hogy melyikbe hogy csonkoltál, vágtál bele, hol vannak befejezetlen formák. Ezek nyugtalanná teszik a képet. Vonatkoztassunk el attól, hogy ránk éppen egy kamera szegeződik. Nyilván ez nem egy tizedmásodpercig tartó pillanat, itt mire élességet állítottatok, amíg molyoltok vele, akkor még annyit megér foglalkozni vele, hogy megfigyeljük, hogy ezek a geometriai formák hol vannak a képen. Ami a portré jelleget illeti, nem tudom elfogadni, mint portré, azért nem, mert nem tartom előnyösnek. Itt látok egy kicsit korpulens fiatalembert, aki ellenfényben van nekünk, ettől az egész kap egy fátyolos, szürke jelleget, ráadásul elég sok mindent takar saját magából a modelled. Nyilván ez annak köszönhető, hogy ő exponált, csak ha én csinálom ezt a képet, akkor megvárom, amíg ő leexponál engem, és amikor elveszi az arcától a képet, én akkor exponálok, akkor ott van egy gesztus, egy mimikai játék. Itt most a szeme is csukva, és túl sok minden vonja el a figyelmet a személyiségről, a portrénak mindig az a feladata, hogy a személyiséget ábrázoljuk. (hegyi)