[Hegyi és Szőke énekelnek/dúdolnak:
„Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár.”
/Kovács Kati: Indián nyár/]
Megvan az a franciás íz, amitől nem tudom azt mondani, hogy ez mondjuk Debrecen... Hát megvan. Vegyünk észre már valamit. Itt van egy táj, itt van egy tó, emberek jönnek-mennek, vannak fák, szobrok, fény, és van egy szereplő, aki fogta magát, és strandnak veszi ezt az egészet, kiült a kis nyugágyába, kitette a ruháit, és elkezdett napfürdőzni. És hagyják, senki nem megy neki, senki nem megy oda, nem dobálják fagyival, nem köpködik a gyerekek fúvócsővel, tehát abszolút rendben van ez a jelenet. Tehát ez nem Kelet-Európa. Hogy szerintem itt van ennek a képnek az érdekessége, azaz a mi kis kelet-európai szemünkből nézve ez ettől szürreális. Igazából persze ez is egy képeslap, de úgy, hogy az a szobor az a történelmi személy, az ott tükröződik – és nem mellesleg egy fallikus forma ott – és ez előtt, mint egy oltár előtt napfürdőzik a napkultusznak áldoz egy női alak. Tehát ez szerintem ugyanúgy, ahogy mindig azt keressük a képben, hogy hol van az alkotó kézjegye, és itt ebben van ott a Mariann üzenete, ott van az érzékisége, amit még ebben a képeslap-formában is meg tud mutatni. Az is fontos, hogy viszonylag nagy előteret használ, kell is, meghagyja ezt az intimitás a napfürdőzőnek, kell, a háttér fáival-bokraival együtt, holott levághatta volna, mert azt mondja, hogy nem értéke számára az a csatornafedő, de egyrészt kompozícióban is fontos, másrészt az a távolság a fontos, hogy békénhagyjuk ezt a szereplőt. (szőke-hegyi)
értékelés: