Kicsit bandzsa, meg ugatni se ugat, de legalább kényelmes

Sacinál ugye már hosszú ideje a gyermeknevelés kapcsán, egy új élet folyamatos megfigyeléseivel, anyaként, társként sokat megélt történeteket raktározó öreg lélekként rácsodálkozásokat látunk. Egyszerű lenne megfogalmazni, hogy a Saci home-fotókat, különböző privát képeket küld az életéből. Mégis azt mondom, hogy másoknak úgy tűnhet, akik nézik ezt az oldalt, hogy mennyi érett, képzőművészeti alkotást láthatunk itt ezeken az oldalon, és mégis, ezekre a fajta történetekre is nagyon nagy szükség van, amik a natúr életet, igazából azt mondanám, hogy egy picit az USA-hoz és Andy Warhol-hoz visszakapcsolódva, a hatvanas évekhez visszanyúlva, egy kis pop-íz vagy popkultúra is megjelenhet az ide beküldött alkotásoknál, pl. azért, mert szerintem nincs az estiskolának olyanfajta tiltólistája vagy manifesztuma, hogy ide ilyen és ilyen stílusú-típusú képeket várunk, hiszen az, hogy az estiskolán milyen képek, mesék, üzenetek vannak fent, az valójában ti velünk együtt, mindannyian, mintha ilyen kis sejtek ennénk, együtt pulzálva, együtt vibrálva folyamatosan, amorf módon alakítjuk, és ebbe a mozaikrendszerbe nagyon is beletartozik egy ilyenfajta kép is. De ettől függetlenül – miközben én ezt a képet nagyon szeretem – a Török Saroltának is ugyanúgy, mint máshol próbálja elmondani az ember, hogy mikkel tud egy ilyen kategórián belül pontosítani, erősíteni, erőteljesen létrehozni alkotóként egy-egy rendszert.
   A képen kétszeres módon is tengelyeket látunk – most a színvilágot meg a fényeket... nem tudom, hogy ez talán a hajdúszoboszlói strand, ahol a nagypapa és a kisbaba az árnyékban napoznak, ha ezt félretesszük, a kép mértanjával is kell foglalkozni. Az egyik, ami statikát ad ennek a képnek, az ez a kicsit jobbra feltolt háromszögrendszer, ami sejtésem szerint a nagypapa bal válla – fej – jobb válla, védő két alkarja, ami a gyerek testét fogja, ahogy ott fekszik és befejezi ezt a háromszöget a jobb válla, feje, bal válla és a kezek. Ez egy erőteljes háromszög, ami uralhatná a képet, másrészt viszont feltételezhetjük, és ezt a jelet a baba irányító tekintete adja nekünk, hiszen függetlenül attól, hogy a fotós megfigyeli kívülről ezt a helyzetet, sikerül elcsípnie azt a belső, harmonikus együttlétet, ami a baba szemeiből sugárzik, ahogyan néz, és ahová néz, az a nagypapa arca, az ő tekintete. És ha a nagypapa szimmetrikus tengelyét vesszük alapul, és ez a mellkas közepén húzódó egyenes, majd a baba felemelt gerince és fej-szem kontaktusát nézzük meg, akkor létrejön így egy másik háromszög is a kép belsejében, aminek talán az egyik csúcsa hegyesebb, és a másik háromszög, ami erre 90 fokban elforgatva, majdnem síkra redukálva látható, amit az előbb mondtam, ez a két háromszög dominál a kép középpontjában, és ezekhez ez a skótkockás pléd és a zöld füvek azt kell, hogy mondjam, egészen jól kiemelik ezt. A háttérben egy picit zavaró az öltözősor a kék csempékkel, az emberekkel, ezt az egészet ez fényvilágában vibráltatja. Ezen akár nagyításnál lehetne speciális eszközökkel változtatni. Mégis inkább mértanra és geometriára térnek inkább vissza, hiszen van még itt egy titkos szereplő, aki azért nem elvetendő a képen, és ez a párnaplüsskutyacipőfej-zavarodottszemű élőlényke, aki szintén idebújik, mint egy titkos, harmadik szereplő, aki itt kikacsint felénk. Akár a Dürer-képeket véve alapul, amiről már többször volt szó itt, a Dürer aláírásai, és a korában sok más alkotó is allegorikus üzeneteket használ, és ezeken a térben elhelyezi egy tuskón vagy faragott kövön a monogramját, a kézjegyét. Erre a plüsskutyára akár azt is mondhatnánk, hogy lehetne az alkotó kézjegye, a fancsaliságával, a kikacsintásával, hiszen egyértelműen felénk kommunikál, felénk súg abból a kettős érzelmi helyzetből, abból a szeretetteli de intim helyzetből, amiben ő egy titkos, harmadik, ágy alól leselkedő , hallgatózó tanú, aki kifelé néz ránk. Ha ez elfogadható, hogy a kék párna az alkotó kézjegye, akkor szerintem ha jól megnézzük a más említett nagypapa-kisbaba háromszögeket is, és valamivel meghúzzuk a vonalakat – akkor az derül ki, hogy a képnek van még egy, láthatatlan, a bal felső saroktól kiinduló, és a jobb alsó sarok felé tartó tengelye is, ami a kép jobb alsó sarkánál haladna ki a képből. Ezt egyvalami töri meg, a tanú, azaz a leskelődő párnaállatka, amivel annyit lehetne csak csinálni, hogy ezt egy picit a nagypapa fejtetőrésze felé jobbra el kellett volna húzni. Mondjuk akkor felvetődne, hogy igen, a nagypapa, a kisgyerek, ezt a meghitt, érzelmes helyzetet megszakítaná, de szerintem a Saci képe mégiscsak egy olyan létállapot megfigyeléséről beszél, ahol nem egy egyedi, egyszeri helyzetet látunk, hanem sokszor van ilyen helyzet, és ha nem itt és most, de akár két órával később ugyanúgy meg lehet ismételni. Ezek a fajta üzenetek nagyon fontosak és nagyon jók, de az alkotónak a gép elkattintása előtt tudnia kell ezt az élményt, hiszen láthatott már kapcsolódásokat anyaként, tudnia kell, hogy mi az a képlet, amit át akar fogalmazni képi nyelvre, és vagy manipulálnia kell, pl. odanyúlni, és a párnát arrébb húzza, és közben mondja, hogy picikém maradj ott, papa nézz oda, és ezerféle rendezői ötletet lehet alkalmazni; vagy kivárok egy olyan helyzetre, ahol ez később megoldható. A házi kedvenc kategóriában ez egy nagyon jó ötlet, hogy a Saci ideküldte ezt a képet, de egy picit a gondolatok szempontjából még pontosítani kellene ezt a képet. (szőke)
értékelés: