Klastrom tükörképe, egy általam 20 éve rajzolt portrémon.

Kiemelem, hogy egy jó választás ez a kép az épített környezet leckére. Három felfedezhető síkkal dolgozik az alkotó, amelyben a tükröződést is használja. A klastromrom egyik oldalépítménye, egy grafikai munkát, egy szénrajzot, ami egy önportré, és sziluettszerűen a tükröződésben sejthetően az alkotó is látszik. Nyilván egy önportré kettőződik, mert egy régi szemlélet, a mostani fotós dokumentációja, és egy sérült, múltat idéző felület hármas játéka az, amit látunk. Nagyon szimpatikus az, ahogyan a töréseket felhasználja, hogy a régi épület szinte belemetsződik, szétrepeszti a tudatot, a fejet, azt az arcot, ahogyan a múltból a jövőbe, felénk tekint a modell. Ez érett, felnőtt gondolkodás. Annyit jegyeznék meg, hogy a kép jobb oldali részén ez a számomra nem pontosan értelmezhető keret ezt a hármas egybemosódást profanizálja, megtöri a lebegést, tudom, hogy belevágva ott a fül, állkapocs és nyak formái is sérülnének, tehát nem vágni kellene, hanem mivel ez egy torzított tükröződés, a kamera és/vagy a tükröződő felület elbillentésével ezek a paszpartuszerű keretek eltüntethetőek lennének. Ez a munka nagyon időigényes, millimétereket elmozdítva lehet egy ilyen beállított helyzetet létrehozni, és ez itt megéri, hiszen ez a célja, hogy ezt a hármas összeolvadást megvalósítsa, azt kell, hogy mondjam, a keret ezt a megfogalmazást pongyolává teszi. (szőke)
értékelés: