A napraforgók ebben az időszakban nyilván a természetből is adódnak, sztárrá váltak az estiskolán, ez is egy napraforgós csendélet. Egy-két apróságot tennék hozzá, noha szeretem ezt a képet, de alapvetően ennek a képnek, a csendéletnek azok a szokványos gondolataink, hogy általában nyugalmat és harmóniát sugároznak. Ez a kép látszólag nyugalmas és harmonikus, de rendezettsége ellenére is, a bordó vagy ibolyakék, de tömött, erőteljes színű háttér a sötétbe átcsúszik és kiemeli a ebbe a virágos edénybe elhelyezett napraforgók formáit is – szóval ha mindezeket megnézzük, a napraforgók, a száraik, ez a kerámia edény vagy kancsó vagy váza, ezt az egészet csak egy tintaceruzával vagy grafitceruzával rárajzolnánk a monitorra, akkor egy hegyére állított háromszöget kapunk, aminek a stabil vízszintese a kép felső részén záródna. Magyarán olyan az egész, mint egy ék, ami belefúródik a képkeret talapzatába. A kép elsődleges vibrációját vagy furcsa bizonytalanságát – és ezt nem negatívan mondom - feszültségét ez a kompozíciós rend mozgatja titokban a háttérben, ez a kép attól nem nyugodt, hogy ez a háromszög folyamatosan borulni akar. Anélkül, hogy az ember kimondaná magának, állandóan rendezgetni akarja ezt a vázát, mert az az érzése, hogy a felső jobboldali napraforgó, ha véletlen kinyitják a műteremajtót, mert beszól valaki, hogy apa gyere, edd meg a bablevest, abban a pillanatban fel fog dőlni. Ugyanakkor ez már egy átszűrt állapotot jelez, az alkotó állapotát sejtésem szerint, hogy szerintem igenis bennevan egy létállapot a képben, az alkotó létezése, ami egyáltalán nem biztos, hogy most harmonikus vagy biztonságos. Számomra a kép nem nyugalmat, hanem egy bizonytalan feszültséget sugároz, mindenfajta szakmai trükkök ellenére, a meleg színek, a háttér nyugalmat sugalló sötétjei ellenére is, nekem ez a kép a feszültségről szól. Ez nem probléma, csak arról akartam beszélni, hogy hogyan jelennek meg egy képen keresztül a belső történéseink.
   Én is mondanám a magamét (szól közbe Hegyi) először is van egy nagyon fontos könyv, amit két év után megtaláltam, Johannes Itten, A színek művészete. Nekem volt valamelyik táborban egy mondatom, hogy ha tehetném, akkor egy évig nem engedném a fotósokat színesben fotózni. És engem most a Feri nem fog nagyon szeretni, mert én ezt a képet vissza fogom adni ismétlésre, és nem kap rá disznót, pedig ő biztosan azt hitte, hogy fog. Amit András elmondott, az egy nagyon fontos helyzet, de számomra nagy kérdés, hogy ez mennyire tudatos, és itt kapcsolódok a könyvhöz, amit említettem. Egyrészről ugye van egy nagyon erős háttérszínünk, meg egy nagyon erős színe a növénynek és a levélzetnek is. Ezekkel a színekkel dolgozik az alkotó, plusz a vázának a színével. Ez a váza színében és megvilágításában nemhogy konkurál, de agyonveri az egész történetet azzal, hogy erősebb és határozottabb, mint a növények.
   Ezzel én nem értek egyet - mondja Szőke.
   A másik része a dolognak - folytatja Hegyi - hogy van egy kompozíciós kérdés is, hogy a vázában van 8 darab virág, és ebből öt darab egy síkban található, a kép bal felső sarkától a jobb alsó sarkáig vezető vonalban. Ebből a csoportból mint két támaszték az alsó virág is megjelenik, és ennek kompozícióban ellentmondóan, ellenpontban lévő helyzetben, tehát a jobb felső sarokban helyezkedik el még egy virág. És ezek a virágok, mintha szégyellősek lennének, nem nagyon néz egyik sem a szemünkbe.
   Nem a virágok a szégyellősek, hanem a Feri! - így szól Szőke.
   Hegyi: Tehát egyrészt vannak a színrendben lévő kérdések, hogy minek a hangsúlyát jelenítjük meg, másrészt meg van a formáknak egy ilyen része. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a képnek a jobboldalán lévő virág és a háttér, levélrész, ott egy nagyon finom fény-árnyék játék kapcsolódik be, az a tónusrend, azok a fény-zónarendszerek ott nagyon finomak és érzékiek – és ennek a finom érzékiségnek mond ellent az az erős és harsány megfogalmazás, ami az öt, egyvonalban lévő virágfejnél jelentkezik, és a vázán az erős vetett árnyék, az egy nagyon kopogós, kemény helyzet. Itt is az előtér-háttér kérdésében is van egy problémám, hogy a háttér ugyanolyan élességgel szerepel, ugyanúgy látom a gyűrődéseket a vásznon, a textilpórusokat is akár, mint a virágnál az előtérben. Tehát nincs mélységélességgel koncentrálva ez a helyzet, kétdimenzióssá redukálódik a formai játék.
   Szőke veszi át a szót: Én kérném, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk még, kérem a többieket is, mert nagyon fontos kérdések ezek, a csendéletről végre el tudunk kezdeni beszélgetni, és nekem az a javaslatom, hogy kettő disznót kap ez a kép, a Feri nagyon jól tudja, hogy nála a három disznó mit jelent, és ez a két disznó akkor jár, ha a Feri fogja ugyanezt a stúdióhelyszínt, ugyanezzel a háttérrel, és ha lehet még napraforgót szerezni, akkor ugyanezzel kezdjen el foglalkozni más-más megvilágításban, de ugyanezzel a sötét háttérrel, mozgassa, forgassa, de ugyanígy a fénnyel kezdjen el dolgozni, és harminc darab képet várok a pedellushoz a belső raktárba, és abból ki fogjuk választani azokat a lépcsőfokokat, hiszen ez egy stúdiómunka, ezt érlelni kell, ezzel dolgozni kell, és a Ferinek kell ezt megcsinálnia, hiába adunk szakmai tanácsokat, ha ez az ő belső munkája. És a leporelló, a kollekció alapján tudunk majd továbblépni. Ezt azért is kérem, mert nagyon fontos amit elindítottál, hogy tudjunk segíteni a többieknek is a csendélet kategória bizonytalanságaiban, mert nagyon nehéz szavakban megmutatni a fiatalabbaknak, hogy mitől fontos a csendélet. Köszönöm, hogy küzdesz ezzel az egésszel, és ha küldöd a kollekciót, akkor jár a két disznó. Nyugodtan legyél még bátrabb, vállald fel, hogy szerethető, hogy szereted a csendéletet, és nyugodtan lázadjál vele, és harcolj a csendélettel. (szőke-hegyi)
értékelés: