Tamás, én most nagyon őszinte leszek: ezzel a képpárral én nem nagyon tudok mit kezdeni. Egyrészt, az első kép önmagában is lehetne egy kép, de ahhoz az arányrendszer nincs jól felállítva, hogy megéljenek ezek a karók, amik tényleg izgalmasak, hogy valamilyen vízvezetékcsőből valami telephatár itt jelezve van, de maga az, hogy ennyire benőtte ezt a helyet a gaz, ezek kevéssé határozottan jönnek ki. A másik meglátás lehet, ha hagyom ezt a dolgot, és nem fogom lekaszálni meg letaposni a gazt, akkor az a ritka eset van, amikor ellene dolgozik ennek a kompozíciónak az a felhőjáték, ami itt létrejött. Ha kék éghez lenne a háttere ennek az oszlopsornak, akkor ezek jobban megélnének. Ami a második képen történik, az, hogy itt két ember fényképez, és keresi a maga kompozícióját, érdekes lehet, de ilyet bárhol, bármikor csinálhatunk, ha elmegyünk egy fotós sétára, szoktam is mondani, hogy a fotós sétáknak az egyik nagy „értelme” az szokott lenni, hogy egymást fotózzák a fotósok, és nem azt, ami ott a valóságban megtörténik. Szóval ezért nem tudok ezzel mit kezdeni, mert ez nem egy egyedi helyzet. Persze, lehet azt mondani, hogy életkép, de abba valamilyen egyediséget vigyünk be. Lehet mondani azt, hogy maga a táj akar lenni az, ami egyedi, ehhez viszont kevés a szereplő, és azok is nagyon egy tömegbe vannak zsúfolódva, ráadásul még a növényzet, a bogáncs is ebbe a tömegbe kapcsolódik be, úgyhogy én most ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Az életképnél elég nehéz a fotográfust, mint zsánert ábrázolni úgy, hogy ne közhelyes legyen. Lehet, hogy ha ezt a leckét feszegetjük, akkor én valami más irányt keresnék, hogy ne a legnehezebbel próbáljam rögtön megoldani ezt a feladatot. A fotográfus, mivel, hogy saját maga is képkészítő, ezért rafinált egy darab, és vagy idétlenkedik a kamera előtt, vagy elkezd szerepelni, szóval az biztos, hogy nehéz kenyér megkeresni azt, hogy ez jól tudjon működni, mint zsáner, ennél én most nem érzem erősnek. (hegyi)