Gime, nehéz helyzetbe hozol, ugyanis szívem szerint azt mondanám, mindenféle boncolgatás nélkül, hogy végre, de jó, hogy visszajöttél az utcáról, de jó, hogy elkezded az első leckéktől újra, hiszen ez lehet az alapok rendbetételének útja, hogy elkezdünk újra nekifutni a leckéknek, de minden örömöm mellett ott van az, és remélem nem tűnök telhetetlennek, hogy oké, de mi a francnak ez a túlmaszatoló technikai játék? Ez még mindig azt mutatja, hogy a néző és magad közé emelsz egy fátylakból épített labirintust, hogy a népmesei hoztam is ajándékot meg nem is élményt adod, mutatom magam, meg nem is, itt is vagyok, de nem is, őszinte vagyok, meg nem is. Hogy a többszörözés is szoftverjáték-e vagy nem, ezt nem tudom megmondani, de nagyon szívesen megnézném ezt a képet úgy, hogy nincs benne semmi brahi, semmi manipuláció. Ugyanis ez akár lehetne egy CD borító is, valami transzdancetucituci zenéhez, az értelmiségi disk jockey, vagy valami ilyesmi, rázza a fejét az ütemre... igenám, de akkor minek az ezüstlánc és minek a szemüveg? Nem tudom, érthető-e az az ellentmondás, ami így most kavarog a képen: félmeztelen vagyok, tehát őszinte, eszköztelen, nézek a kamerába, tehát nézhetsz te is, szemüvegem van, tehát enyhén szoció, miközben a szemüveg jó védőpajzs is, és a nyakamban a lánc, ami ezt az egészet áthúzza, még jó, hogy nem ujjnyi arany, és mindezt bemozgatom, rázom, hogy őrüljön meg a néző, hogy nem ám, ez csak vicc volt, figyiszt neked, dehogy mutatom meg magam, dehogy akarom, hogy megismerj, és erre rímel a szín, a tónustorzítás, hogy vagyok inkább kiöregedett popsztár, de a manírjaim nem adom, azokhoz ragaszkodom. Gime, tedd meg, hogy készítesz egy sallangmentes verziót is. (hegyi)
Gime, szerintem tisztáznunk kéne fogalmakat, hogy ugyanarról beszélhessünk aztán. Mi az utómunka? Mi a maszatolás? Nekem ez egyszerűnek tűnik: minden, ami a valóság leképezésénél az érzékelőről lejött kép elektronikus módosításának körében túlmutat a tónus rendberakásán, úgymond a zónarendszer javításán, tehát a színtorzítás, szaturálás, a tónusrendben való matatás az már elvisz valami irányba, ami egy portrénál nagy kérdés, hogy hozzá tud-e adni a személyiség ábrázolásához vagy sem.
Ami a láncot illeti: ez egy akt. Akkor is az, ha nincsenek rajta elsődleges nemi jelleget mutató formák, és egy aktnál nincs lánc és nincs szemüveg, gondolom, ez érthető, hiszen a test formái a fontosak és nem azok a hétköznapi manifesztumok, amikkel erősíteni gondoljuk magunkat (lánc) vagy ami szükségszerű (szemüveg). Én itt nem ezoterikus megfejtést keresek, hanem testbeszédet, testkommunikációt, ami korántsem ezoterikus, sokkal inkább a társas viszonylatok megfigyelésén alapszik, viselkedéselemzés. Mi a karba font kéz? Mi a keresztbe tett láb? Mi a test mögé tett kar? Mi a támasztott fej? A szemüveg itt idegen. ez nem jelenti azt, hogy a portrénál le kell szedni az alanyról, de ez abban az értelemben több, mint portré, hogy ráadásul a mozgással és többszöri expóval a formák is ismétlődnek, és ez már olyan plusz, ami egy új minőséget ad ki, és ebben minden, ami nem odavaló, az torzít, az zaj.