Miért pont ő, miért pont itt, miért így és ekkor? Ezek a kérdések evidensek akkor, amikor az alkotó magához emel egy hétköznapi tárgyat egy hétköznapi helyzetben és azt ábrázolással kiemeli a hétköznapból. A bogyó itt önálló teret hív magának, mint egy lakótelepi plakát tapéta, úgy áll mögötte a háttér, mert bár a tájkép is szép lehet, és viszi is a szemet erősen, de mégis, ez a bogyó, ez nem hagy nyugtot. Miért? Ő lenne a hiba a gépezetben? Ő lenne a titok? Ami engem ebben a merengésben visszahúz, az az ágacska, amiről ő belóg ide. Oké, hogy keretez fenn, de erre nekem nincs szükségem, hogy körberajzolódjon a kép, mert a képhatár is keretez. Viszont ha csak ezen a félig szakadt fügeléken lógna a bogyód, akkor valóban csak ő lenne, csak vele foglalkozhatnék, csak őt próbálnám figyelni, mozdul-e, fityeg-e, mi lesz vele. Így most ez nem történik meg, miközben nem is a bogyó, hanem az a szár, az az, ami igazán megejtő. Szeretnék, de így most ezzel nem sokra megyek, keresem a kulcsot, de ha nem vagyok engedékeny a komponálással, márpedig elnézést, de Baránál nem tudok engedékeny lenni, mert ő ezt nagyon érzi és tudja, akkor nem tudom így ezt most hova tenni. (hegyi)