Én érteni vélem Károly indulatát, vagy érzelmi fűtöttségét, hiszen az azért tény, hogy a kézművesség és a szakmai igény máshogy van jelen ma, mint 100 éve. Tapasztalom, hogy ma arra is nehéz rávenni valakit, hogy ismételjen meg egy felvételt. Katt, és kész, már robogunk is tovább.

Szerintem az alkotáspszichológiai terhek egy alkotó ember számár nem teher s nem súly hanem kényszer, ami nélkül nem lenne ugyan az az ember, és elvonási tűnetei sokkal súlyosabbak lennének mintsem hogy teherként élje ezt meg :))
És szerintem a versenyhelyzet nyomása nem lehet hatással a művészetre, a sajtóban és a piac szerzésben biztos. Szerintem az biztos rossz hatással van a fotóművészetre ha a versenyek és pályázatokra készülnek el GYORSAN a képek és nem úgy hogy egy meglévő anyag vagy kollekció megtalálja a hozzáillő pályázatot vagy kiállítást. :)

Nagyon tetszett az a történelmi freskó, melybe Kincses elhelyezte a magyar fotós-emigrációt. Kristálytiszta, jól megfogalmazott, közérthető koncepció. Én nem is vártam mást, vagy többet ettől a témától, hiszen az emigráns státus nem esztétikai specifikum, a sok száz emigráns fotós közt nyilván vannak kiváló és nem kiváló fotósok, ez a természetes.

Érdekes (és elképeszt) viszont Kincses időnkénti oldalvágása a kortárs fotográfusok felé, hogy „bezzeg” a régiek hogy megdolgoztak a képért, mit összecipekedtek és hogyan vágták a bozótot. Nos, jó lenne észrevenni, hogy minden kor, minden jó művésze megdolgozik a műért, és megküzd a kor cipelnivalóival és bozótjaival. És itt nem csak Gárdi Balázsokra, vagy Giles Duley-ekre gondolok. Meg nem is csak arra a technikaismereti halmazra, melyet a mai igényes fotósnak is el kell sajátítania, hanem az alkotáspszichológiai terhek súlyára, az elképesztő versenyhelyzet nyomására, stb.

Különben gratulálok a műsorhoz, ismételten.