Nyözö, "tudás sohasem ösztön", szerintem van benne legalább annyi nem-tudatosság, mint az ösztönökben. Vannak implicit tudásaink dolgokról, és ez bizonyított dolog. Pl. nem tudod, hogy megtanultad, de mégis használod az adott dolgot. És a halálról is szerezhetsz ilyenfajta implicit tudást. A gyerek csak annyit lát, hogy mindenki szomorú, illetve annyit lát, hogy ha őt foglalkoztatja a halál gondolata, akkor a szülő szorong, hogy jaj a gyerekem biztos szorong. És a szülő elkezdi megnyugtatni a gyereket, a gyerek meg annyit tanul meg, hogy tagadni, elfojtani kell a halállal kapcsolatos érzést.
Én Yalommal értek egyet, hogy a halál fizikailag megsemmisít, de a tudata megment:)

Megintcsak saját élmény, max. meg leszek szólva ismét... :)

Engem nem vittek el ovis koromban a nagymamám temetésére, sőt az hogy meghalt azt is úgy tettem össze mozaikokból, mint ahogy a gyerekek szokták. Nem ösztönből, mert a tudás sohasem ösztön. Az ösztönös dolog az a viselkedés, a reakció lehet, a tudás mindig utólag megszerzett, tanult dolog: megfigyelés, tapasztalás majd később ezekre építve mások által átadott ismeretek elfogadása akár közvetlen tapasztalás nélkül. stb.

Furcsa volt amikor most szülőként először találkoztam a dilemmával a kérdésben. Az (nekem, de sokan vitatják ezt) egyértelmű, hogy a gyerek nem kicsi felnőtt, másképp működik még a megértése, sokkal inkább tapasztalati alapú, mint elvont, hiszen minden absztrakciónak valahol egy tapasztalás, egy tény az alapja. Ők még csak tényanyagot gyűjtenek, az értékítéletek, összefüggések nincsenek meg bennük. Mégis elgondolkoztam egy döglött rigó láttán, hogy hogyan is lehet ezt jól kezelni?

Szóval látom, hogy születés és halál erősen foglalkoztatja a gyerkekeket, mint minden ami történik körülötte. Nyilván kérdez is erről rengeteget, ahogy megpróbálja felfogni azt ami igazából nekünk is felfoghatatlan. Az élet a születés is (állandó kérdés, hogy hol volt ő akkor amikor még nem született meg, főleg ha gyerekkori dolgaimról mesélek neki) misztikus de a halál megtapasztalása ugye csak közvetett lehet, és mi akik még élünk se nagyon tudjuk felfogni, max. elfogadni.

Mi láttunk döglött madarakat, félig elrágott egereket stb. a kertben így szembesült ezzel először. Ez valahol szerencsés időszak, mert itt lehet természetes magyarázatot adni, hogy a rigót igen elkapta a nyest és megette. Mert éhes volt. Igen fájt a rigónak, neki nem jó, de ő meg megettte a kukacot. És a kukacnak is fájt, stb. És a rigó maradványaiból táplálkozik sok kis állatka azokból is, stb. szépen ráépíthető egy a természeti körforgásos dolog, ami szükségszerű. Mert szereti a cicákat, de szereti a madarakat is, meg a kutyákat is, és a virágokat is, de nem tűnik úgy, hogy ez a táplálék-áldozat viszony felkavarná. Egyszerűen figyeli, és tapasztalja, és raktározza. És kérdez, hogy mi/ki mit/kit eszik. Nem látom rajta a rémületet ilyen esetben, azt ugyanis mások reakciójából tanulná csak meg.

A gond ott lehet, hogy magunkat, mint embereket szeretjük kiemelni ebből a körforgásból, más minőségként beszélni önmagunkról. Szerencsére a természet közelében lakva gyakran találkozik élettel és halállal az ember, de gondolom ezért van az, hogy az első emberhalált sokkal nehezebb közvetíteni nekik. Ezt még megúsztuk eddig, de tudom, hogy nem fogjuk, és jön a dilemma.

Vigyem pl. a temetésre vagy sem? Mint tapasztalás szükséges lehet a gyereknek, kérdés a mostanság látott tapasztalás szerencsés-e? Mert nem az van, mint régen, hogy felravatalozták otthon a halottat, és már ott látta a gyászt, a búcsúzást, és a temetés csak egy lezáró rítus volt a gyerekeknek. Előtte látták azt akit ismertek, szerettek, és nem reagállt, holott korábban mindig volt valamilyen interakció. Ezzel a képpel a helyére tudja tenni a dolgot, megtalálja a párhuzamokat a korábbi természetbeli párhuzamokkal.

Hanem a mostani minta szerint simán eltűnik valaki akit szerettünk, ami elég gyakori amúgy is, ha nem egyben él a család. Majd összejön egy halom ismeretlen, mindenki rosszkedvű és szomorú, és sír, és iszonyat füllesztő az egész légkör, és csak az az egyvalaki hiányzik akit mindenki emleget nagy szomorúan. Ez semmilyen korábbi mintába nem illik, ez új, ez összezavaró.

Sőt ha a gyerek valamivel eljátszik közben, és netán mosolyog, vagy neadjisten nevet egy jóízűt még meg is morognak mint kegyeletsértő bunkó szülőt, aki ráadásul még a gyereket is kiteszi ennyi kínnak és keservnek.

A hétköznapi, természetbeli halál amúgy sokszor sokat segít a túlélésre való nevelésben is. Egy elgázolt cica pl. komoly leckét adott a gyereknek. Hetekig emlegette, néha ma is eszébe jut amikor arrafelé járunk. Ilyenkor mindig közli, hogy itt meghalt egy cica, és azt is, hogy ha átmegyünk az úton körül kell nézni, mert a cica sem nézett körül, és az autósnak is figyelni kell hátha jön a cica és nem figyel. A halál megtapasztalásán túl is lehet ezeknek haszna.

Mostanra szerintem megértette már a gyerek, hogy a halál végleges folyamat, nem visszafordítható. Kicsit hülye összehasonlítás, de olyan mint kisebb korban megértetni azt, hogy valami elfogyott, hogy üres lett.

egy, aki mindent visz? :D
de amúgy érdekes gondolat, hogy bármennyire is rémítő a halál tudata, nekem legalábbis a halhatatlanság még rémítőbb lenne. Hogy sosincs vége semminek...

Hát valószínűleg, hogy csak egy maradhat...

igen, Bruner is ezt javasolja, vagyis a gyerekkel a maga szintjén, de értelmesen kell beszélni a halálról:)
viszont a Hegylakó gyerekei mit gondolhatnak? :DD

Egyébként én úgy látom nem is az a legnagyobb baj, mit mond az anyuka erről. Sokkal rosszabb az ahogy kizárjuk, valamiféle rosszul értelmezett erkölcsi alapon a gyerekeket az élet és halál természetes folyamatából. Mikor nagypapa megbetegszik bedugjuk a kórházba, ahova aztán nem visszük be a gyereket, nehogy sérüljön a lelkecskéje. Aztán ugyanezen az alapon nem visszük el a temetésre sem. Na ez a baromság. Alapjában véve azt gondolom, a legnagyobb sérülést a gyerekben a dolgok eltussolása, a titkolódzás okozza. Mert a gyerek az nem kis, hülye felnőtt, de időnként a felnőtt ezt hajlamos elfelejteni.

Anyukám arra a kérdésre, hogy én meg fogok -e halni azt mondta, hogy igen, de az még soká lesz. Arra a kérdésemre, hogy vajon ő meg fog-e halni meg azt, hogy mostanában nem tervezi. Na. így aztán az én gyerekeim is nagyjából ezeket a válaszokat kapták. Én viszonylag jól elvoltam ezzel, remélem a gyerekeim is.:)

Ok, köszi szépen :)))

Sajnálom, hogy élőben nem tudtam jelen lenni, de ezt feltétlen visszahallgatom! :)

**********BEST OF CHAT**********

"-váá, vagy pedig a depressziót lehet akkor kezelni azzal, hogy azt mondom a betegnek, hogy maga rákos? És akkor kijön a depiből - és aztán meg azt mondom, hogy micsoda szerencse, elmúlt a rákja. -hát itt lehet hogy ha azt mondod rákos, akkor öngyilkos lesz, akkor bukta van -na ez jó kérdés, hogy ha a depisnek azt mondod, hogy rákos is, akkor mi van. -de az is lehet, hogy azt mondja "na még ez is", aztán annyi -ő a hibaszázalék -hát azért én nem akarok hibaszázalék lenni"

"én nem gyerekkoromban, hanem felnőtt koromban kezdtem el félni a haláltól. Pontosan amióta Manó él. Szeretném látni az unokáimat"

"Érdekes, nekem az első olyan, ami rögzült, mint halállal való foglalkozás, az az volt, amikor a suliba menve az osztálytársaim agyondobáltak kövekkel egy kismacskát, és mire odaértem, már csak rángatódzott és kimúlt. Az az a pillanat, ami egyrészt belém égett, másrészt azt hiszem ott fogtam fel, mi ez a halál dolog."

"-a fájdalom az idegrendszer meglétét feltételezi,ami a növényeknek nincs, először a gombáknál jelenik meg. Más kérdés, hogy valamilyen módon kommunikálni képesek erről -Egyes növények érzik a rákos sejteket a mellette fekvő betegben, és deformitásokat mutatnak. -állítólag érzik ha beszélgetnek, foglalkoznak velük pl rádió mellett is sokkal szebb lesz a növény"

"érdekes a gyerek. Ösztönösen tudja, hogy mi van, mi a halál. csak a hülye felnőttek közben összevissza hülyeségekkel megtöltik a fejét"