Na ez de jó volt, máris másképp gondolok egy-két dologra. Rögtön eszembejutnak festmények amik szépen belevezetnek a saját terükbe. Értem amit mondsz. Olyan egyszerűnek és viágosnak tűnik ez így kibontva. Egy jó kép mindíg hagy valami felfedezni valót is a nézőnek, nem csak az arcára ejti a mondanivalóját. A felfedezés mindenkinek gyermeki öröm. Szerencsés ha ezt meg tudja egy kép adni.

Azért emögött nagyon sok tervezés kell, hogy legyen. Már fejben.

Köszönöm a választ. Most nagyon fontos dolgok hangottak el.
Számomra.

Az elejét megválaszolod magadnak, és ez jó. A kérdésre: van ennek információtechnikai meghatározása, általában egy előadás vagy könyv esetében, hogy a hallgató vagy olvasó hány logikai vagy nyelvi egységet tud megjegyezni, ez általában 7 egység, plusz-mínusz kettő, ami függ a fáradtságtól is, tehát hogy mennyi az az infó, ami még megmarad és tárolódik, és mi kell, hogy átkerüljön a hozzútávóú tárolóba és mi veszik el. Magyarán ezt a képre is lehet alkalmazni, szerintem azok a képek maradnak meg, amin nagyobb értelmi blokkból nincs több ennél, vagy nem akar ennél többet legyömöszölni a torkomon, és ez a szám kép esetében szerintem 5-nél semmiképp se nagyobb igazán. Azaz, hogy mennyire könnyen fejthető fel, az egy izgalmas struktúra. Mert hogy szerintem kell lennie mondjuk 3 fő motívumnak, (most csak példék a számok, nem kutattam, hogy valóban 3-e), és annak kell megfognia elsőre. Aztán ha már ottmaradtam, akkor lehetnek másodlagos szinten is jelentéssíkok, amikből lehet akár több is, ha ez a két sík jól beszélget egymással, akkor a néző élvezni fogja a dolgot. Példéul van egy tenger, egy strand, ég. Ez három. Ezen ha ez esztétikailag rendben és kompozícióban is működik, akkor megfog, behív. Aztán lehet azt észrevenni, hogy a homokban vannak lábnyomok. Aztán, hogy a napernyő alatt fekszik valaki. Aztán azt, hogy mellette van egy könyv. Mindeközben bennem kezdenek felidéződni élmények. És ezzel már barátságba is kerültem a képpel. Ha ezt elviszed valami szürreálisba, az nem baj, ha az alap érthető. Ha az alap kusza, nem világos, hogy mi van, akkor nehezebb a dolog, esélyesebb, hogy a néző elmegy a fenébe másik képet nézni. Ez egyedi.

Csaba, jól sejtettem, amit írsz, javarészt nem fotográfiai kérdés. Az, hogy miért csinálsz rossz képet, evidens. Mert rossz kép nélkül nincs jó kép se. Az, hogy mennyi időt szánsz rá, függ attó, hogy mennyi van, de nyilván, ha te azt érzed, hogy nem eleget, akkor van ott még idő a ládafiában. Amúgy meg, ne törődj most azzal, hova vezet az út, mert lényegtelen. Menj rajta. Mert egyrészt biztosíthatlak róla, hogy vezet valamerre. De ez legyen is elég, az út visz téged, bízz benne, engedd el magad. Ezt a fotó dolgot használd arra, hogy a benned lévő nem-matekos embert is szeresd, adj neki enni, legyen ő is boldog.

Fúú, Zsolt ez most megint betalált nálam. Mennyire jogos kérdés is valójában ez. Nem csak a fotózás kapcsán érdemes feltenni magunknak. Ez a tudatosság tesztje a mindennapjainkban. Miért csinálod azt amit? Akár a munkádat ugye. Ekkor jön az, hogy esetleg elszomorodunk. Ez a melankólia a belül nyugtalan, kereső, értenivágyó ember attidüdje. Gondolom én. Ilyen kérdéseket, hogy mit miért csinálsz nagyon kényelmetlen feltenni magunknak, kívül esik a komfortzónánkon. Ezért is annyira érdekes, vagy fontos. Nem baj ha Csaba ha elkedvetlenedsz szerintem. Ez jelzés értékű. És ezt nem azért mondom mintha magamat valami "big shot"-nak tartanám.

Az alkotás egy tudatos folyamat akár képet készítünk, akár épületet tervezünk, vagy vacsorát főzünk. Ha egy nap több mindenre ís úgy tudok tekinteni, hogy létrehoztam valamit, kedvem leltem benne az már jó. Persze a végerednény sem mindegy de a folyamat az fontos.

Én azért fotózom mert emlékeztetőket készítek magamnak hangulatokról, formákról. Ezeket használom a munkámban, mert egy tér kapcsán tervezett módon újra kell alkotnom az emlékeimben élő érzéseket. Olyan mintha feljegyzést készítenék. Ez persze nem garancia arra, hogy sikerül is a mutatvány, de a megfigyelés eszköze. Mint a rajz. Egy kép elkészítésével megszűrjük magunkban a látványt. Van ami rákerül a képre van ami nem. Súlyozzuk a látottakat. Ezek a feladatok a Látszótéren új kihívás nekem. Bízom benne, hogy a nyekergő hegedű a gyakorlással megszólal majd szépen.

Ami engem nagyon érdekel az az amikor arról beszélsz Zsolt, hogy a képen keresztül a közlés - és annak különböző rétegei - mennyire könnyen fejthető fel a néző számára. Rosszabb kép-e az ami nehezebben megfejthető? Vagy úgy is kérdezhetném: jobb az a kép ami megszólít most is, majd 40 év múltán más jelentéstartalma is megnyílik a szemünk előtt?

Mindez persze ostobának tetszik így leírva. Mintha meg is adnám a válaszokat magamnak, hiszen látásunk pallérozottságától függ mindez.
Azért érdekelne mit gondoltok.

Az kedvetlenit el, hogy egyreszt erdekel ez a fenybol kepet dolog, technikailag es kifejezesileg is, masreszt viszont fogalmam sincs, hogy miert csinalom, hogy melyik kategoria vagyok ha ugy tetszik, de sokkal inkabb magam fele, hogy miert csinalom, hogy mi a celom azzal, hogy nezek, gondolkozom, rendezgetek, kattintok, kidolgozok. Hogy miert nem jo nekem a boldogok a lelkiszegenyek es miert csinalok rosszabbnal rosszabb csaladi fotoalbumos kepeket ahelyett, hogy kattintanek szembevakuval, mert a torta ugy is rajta lesz. Vagy epp ellenkezoleg, miert nem tudom venni a faradtsagot, hogy tisztessegesen elkeszitsem legalabb azokat a kepeket, amik nekem oromet okoznak, amikor fejben latom oket.
Itt van ez a feszultseg, hogy akarom is meg nem is. Hogy neha pillanatok alatt telnek el orak apro szir-szarok korbejarasaval, milimeteres tologatasaval, pakolaszassal, ujrakezdessel, maskor meg kin az egesz es lefenykepezem a falat, csak hogy legyen valami aznapra.
Kedvetlenne tesz, hogy nemcsak hogy fogalmam sincs, hova vezet ez az osveny, de arrol sincs, hogy hova szeretnek jutni rajta. Ezeket a kerdeseket csakis nekem kellene tudni megvalaszolni, nem varhatok es nem is varok kulso segitseget.

Attila, biztos igaz, és vannak periódusok, aktívabbak, kevésbé aktívak, de azt gondolom, hogy időben ezek a határpontok megvannak. Azok, amíg az ember csak úgy fotóz, aztán keresi a szépséget, aztán rájön, hogy a szépség unalmas és nem elég mély, aztán témát keres, talál is, aztán elkezdi programszerűen a fotót alkalmazni a kifejezésben.

MIért kedvetlenedsz el? Ez érdekelne. Mert gyanítom, valamit vagy félreértesz, vagy magadban nem tisztázol jól.

Jók ezek a típusok, illetve az összefoglalás.
Bár szerintem - magamból is kiindulva - egy ember nem egyféle fotós tud lenni, illetve nem egyértelmű a válasz, hogy miért fotózik. Egyszer ezért, egyszer azért, egyszer komolyabban veszi, aztán meg csak úgy kattintgat.

Erdekes, jo dolgokat mondasz megint, Zsolt, nem eloszor mondod vagy irod elemzesbe ezt a gondolatot, hogy ki miert fenykepes, es en mindig ugy elkedvetlenedek ilyenkor.

Majd megnézem ezt a Műcsarnokos kiállítást, most már tényleg érdekel. De az valóban fárasztó, amikor sok a köret, és csak hámozza az ember, és aztán a végén nem marad sok minden. Az igazi fotózáshoz kell megszállottság is, ezért van az, hogy nagy és persze jó a középmezőny, de végső soron, mint az íróknál, egy-egy igazán jó van, amit az évszázadok nem vetnek ki magukból.
Én tényleg a szépséget keresem, és ennek, ha az ember egy látható keretet tud adni, mint a fényképezőgép nézőkéje vagy a kép kerete, még külön élmény. Nekem a fotózás egy magányos dolog, ott a legjobb társam. Ezért is érzem magam frusztrálva sok helyzetben fotómasinával a kezemben/nyakamban.

Nézd, én mindenképp el tudom azt is fogadni, ha valaki csak úgy, kedvtelésből, időt tölteni vesz kézbe fényképezőgépet. Nekem a legnehezebb azzal mit kezdeni, amikor valaki bár javarészt képeit tekintve kedvtelést űz, de ő maga azt máshová teszi fejben. Erre a mostani Műcsarnok kiállítás szolgál nem kevés példával, amikor az alkotó javarészt találja a képeket, aztán kreál mellé egy kurva nagy feneket, hátha nem derül ki a blöff. No, ezt nehezebben viselem, mint azt, ha valaki korrektül csak a szépséget keresi, vagy csak elüti az időt, mert az egyenes ügy. Persze, amit mondok most, az inkább a kiállítás, sem mint a Látszótér kapcsán jutott eszembe.

Köszönöm, Zsolt a mostani videót is. Úgy érzem, hogy most olyan téma került elő, amihez sok mindenkinek sokkal több köze lehet, mint egy általános gyakorlati videó esetében. Egy fontos szempontból azért, mert mégiscsak arról van szó a fotózás kapcsán, és a Látszótér kapcsán is, ami egy platform-ja és megmutatója emberek fotóinak, - a fotográfiának -, hogy mennyi minden látható egy emberből a fotóit nézve. Ezért is zseniális dolog szerintem a fotózás, mert egy önismereti eszköz, becsapások nélkül - előbb-utóbb mindenki látni fogja ezt. Mapplethorpe azt mondta, nem is a képek fontosak végsősoron, hanem az, amiért az ember csinálja, és hogy milyen élet rejlik emögött. (Ez az új, róla készült dokumentumfilm trailer-ében hangzik el. A film témája pont ez, hogy hogyan tudta vagy nem tudta Mapplethorpe az életét a fotós életétől elválasztani.)
Hogy velem mi a helyzet: én sok mindent tudok az életemről - a saját interpretációmban. És sokszor nincs is interpretáció, csak a puszta, sokszor még fájó felismerés, hogy hát ez is én vagyok. Ezért számomra, hogyha érkezik egy vélemény, meglátás egy képem kapcsán, számtalan magyarázat merül föl bennem, hogy miért is ez a kép született. Végsősoron mentségek merülnek fel, önvédelem, miközben levonom a következtetést: aha, de hiszen ez ezért és ezért ilyen, viszont ezt így és így látják kívülről. És kívülről kategóriák jelennek meg, jó esetben, mint itt is, egészen különleges, értelmes és magyarázattal szolgáló kategóriák, amik tovább viszik az embert, amiről aztán majd eldöntheti, hogy ezt az utat szeretné-e járni, vagy nem. De mindenképp fontos iránymutatások, hogyha van egy végső cél, ami mindig a szemem előtt lebeg, ha fotózom: másképp nem tudom elmondani, milyen az életem, csak így. És akkor jó ezt komolyan venni.