Köszönöm István és köszönöm Aureliano, ahogy mennek a napok, lassan kerülnek helyükre a dolgok bennem, a mozaikok, a szavai, az intelmek, keresem a helyem, a kapaszkodót, a mindent, de mikor mélyre kerülök, mindig jön egy gondolat tőle, ami ha csak picit odébb tud lökni, az már nagy dolog.

Megnéztem. Én Demetert már idős korában ismertem meg, jó volt látni így, ereje teljében. A beszédmódja, bár nyilván nincs semmilyen szándékosság benne, ez egy adottság, számomra elmélyíti a mondanivalóját, talán azért, mert nem találkoztam vele annyit, hogy megszokjam. És utána az ismert képek, jól kiszámított ritmusban és sorrendben, egy új, mély, talán nem jó szó az, hogy drámai, inkább felkavaró történetté állnak össze , olyanná, aminek ismerjük a végét. Tudtuk, de nem sejtettük. Lepedőink örökre gyűröttek maradnak, őrizve elmúlt idők gyönyörét, kínban-örömben születést, körtéinkben örökre ott maradt az édes nyár, önként feltépett belsőnket részvétlen nézi hentese: az élet, a ráncok völgyeiben pókhálót vet az elmúlás. Szégyeljük, de tetszik ez a bánat: a test, a létezés, az elmúlás dicsősége. A mindenség szép, a szépség minden. És mi, vagyunk, akik vagyunk.

Demeter olyan koncentrált, szóban, képben egyaránt. Fúú. Köszönöm Zsolt.