Ahol a fák az égig érnek, ott rémlik fel az abrosz, ami földig ért, alatta langymeleg és zöldes derengés, fénysugarakban porszemtánc, engem aztán kereshetnek, én már innen nem jövök elő többet, magam vagyok, nem bánthat senki már, el is alszom, miközben mindenki engem szólongat és később persze egyszerre nevetnek és sírva ölelgetnek, meg kiabálnak, hogy miért, de én csak a vállamat vonogatom, egyedül lenni jó, meg rossz is, ahogy később iskolában, munkában, mindenütt, egészen addig, amíg eljutok oda, ahol a fák az égig érnek, de nem úgy, hogy mindennél magasabbak, hanem inkább úgy, hogy az ég mint a méz, lusta cseppekben rájuk folyik, és minden, de minden zöldes derengés, és akkor az jut eszembe, hogy valójában sosem jutottam ki, még mindig ott vagyok az abrosz alatt, ami egyszer a földig ért, és már sosem fogok felébredni, mert a zöld álmoknak nincsen végük, és aki elbújt az már nem kerül elő, míg világ a világ, akarat az akarat, ég az ég, gyűjtőtábor a körülhatárolt bizonytalan formájú terület.
kedvelem Au.