Alone
Alone
Alone

Egy történetmesélésbe kezdett Sándor. Három képben mesél a magányról, az egyedüllétről, ami olyan eszköz használatával történik, ami még inkább elidegenít, nem csak a környezetek, az a szobabelső, vagy az utcakő, vagy az a házfalrészlet mesél a töredezett jelenünkről, amit, mint környezet, választott Sándor, hanem maga a mese figurája is, ami egy rajzórákon sokszor látott baba. Miközben pontosan azért használják ezt a kis figurát, mert jól beállítható különböző pózokba, és azok jellemzőek, és jól rajzolhatóak, de nem egy szerethető figura, abban az értelemben, amiben mondjuk egy plüssmaci, vagy bármi más bábfigura szerethető lehet, és a történetet meseivé tudja tenni. Itt ez a meseiség nagyon konkrét, ráadásul azokkal a beállításokkal, azzal a színvilággal, azokkal a fényekkel, amiket látunk, nagyon filmszerű. Egyetlen egy kérdés van számomra, ami nem biztos, hogy igazolható az én meglátásom szerint: a keretezés. Nem értem ezt a fekete keretet, hogy mit akar ezzel Sándor mondani. Van egyfajta esztétikai igény arra, hogy összerántsuk a kompozíciót, és akkor ezek a fekete keretek mintha ezt segítenék, de én nem érzem ennek szükségét elektronikus formában. Ezek a fajta keretezés-utánzások a mímelés miatt veszik el az erőt magától a képtől, ami az üzenet jelleget hordozza. Mindezzel együtt jól érzékelhető az a hangulat, amit Sándor mutatni akar, és ehhez a címhez is jól stimmel. Engem meglep például, hogy két szekrényfiókhoz hogyan társítja a bábut, és hogy hoz létre egy olyan környezetet, mintha ez egy külső térben lévő nagy épület előtti helyzet lenne. Ebben van egy játékosság, és utal a gyerekkorra is, mert gyerekkorunkban azok a szobabelsők, amiket a játékra használtunk, azok megelevenedtek, és ezek a történetek a fejünkben, mint mese, különböző nagyvárosokban zajlottak, valószínűleg a filmélményeknek is köszönhetően, amit gyerekként láttunk. A nagymama kanapéja volt a Grand Canyon, és másik oldalon már New York felhőkarcolói voltak megépítve könyvekből. Ezt az irányt erősíti az első kép, a második, a maga tárgyiasságával, a funkció nélküli táblatartó betonkockával egy olyan gyermekmesét hoz, ugyanezt az irányt folytatja, mint a fölső kép, hogy ezekben a helyzetekben csak a fantázia kérdése, hogy mit minek nézünk. Ez akár lehet egy kút, a mindentudás mély kútja, amibe beleugrik a kis figuránk, de akár lehet egy kád, amiben lóbálja a lábát, sok mindent hozzá tudunk képzelni a magunk módján, és megint a gyermekkor meseszövési technikája érhető tetten. A harmadik kép, ahol a méretek a jelentősek, hogy hogyan válik egy ilyen kis csenevész fal melletti gazként kinövő magból sarjadó facsemetéből egy óriási fa, melynek árnyékában áll a mi hősünk. Az egésznek számomra van egy ilyen háborús fílingje is, mintha a kivégzőosztag előtt állna ez a figura a falnál. Számomra az első két kép az, ami inkább koherens, a harmadik kép nekem ebből a történetmesélési szituációból kilóg, lehet, hogy a nézőpont megválasztása miatt, lehet, hogy a tárgyak megválasztása, vagy a megvilágítás miatt más irányt kezd el, mint az első kettő. Mindezzel együtt megvan a három csillag erre a leckére, várom a folytatást Sándortól, szeretném látni, hogy merrefelé indul el ez a mese. (hegyi)
értékelés:

Hozzászólások

11
Értékelem!

Köszönöm... a sorozat még nincs lezárva....folytatódik

12
Értékelem!

Remek összeállítás, tetszik az ötlet, a környezet is nagyon jó:D gratulálok:)

Új hozzászólás