Alvó ember

Ez a kép első ránézésre egy szociografikus megközelítés, egy szociofotó. A képen látunk egy utcabútort, ami egy parkban lehet, egy pihenőpad, amin egy hajléktalan alszik. Nagyon kis összeszedetten, oldalfekvésben pihen és a feje alatt van az ő kis csomagja. Békés és nyugodt képnek gondolom én ezt és a helyzetet is körülbelül ilyennek. Rend van, tisztaság van, nyugalom van a képen. De azt most le kell szögeznem az elemzés elején, hogy ez a kép, ez nem teljesíti a 9-es lecke feladatkörét. A 9-es lecke felhívása az arról szól, hogy mutasd be a saját környezetedet, a saját ágyadat, a saját pihenőhelyedet, ahol a gondolataidat, az álmaidat éled meg, ahol jól érzed esetleg magad, vagy ahol pihensz. Ez a feladat most meg van kerülve, nem ezt a helyzetet mutatja meg, hanem egy teljesen másik megközelítést látunk. És ebben a képben Tünde véleménye, vagy Tünde élményanyaga nincsen benne. Én most, ezt az elején mondom, hogy azt kérem, hogy a Tünde is és a többiek is picit pontosabban értelmezzék, olvassák, hallgassák és nézzék meg a leckefelhívásokat. Arra próbáljunk meg először is beküldéseket adni, aztán az átértelmezések majd később esetleg jöhetnek. A másik, hogyha elvonatkoztatunk ettől, hogy mi a leckefelhívás és csak a képpel foglalkozunk, akkor azt mondom, hogy ez a kép most olyan mértékben távolságtartó, hogy ebből a képből az alkotó viszonya ehhez a modellhez, vagy ehhez a helyzethez nem érzékelhető. Távolságtartó, hideg. Akkor, amikor szociografikus megközelítéssel ábrázolunk valamit, akkor a dokumentálás fontos, de a dokumentálás mellett valamilyen alkotói attitűd meg kell hogy jelenjen. Ettől válik érvényessé az egész és ettől lép tovább, mint az a helyzet, mint amikor egy kulcslyukon bekukucskálunk egy szobába. Ez a szereplő, akit most itt látunk szemmel láthatóan alszik, le van csukva a szeme. Ő maga nem tudja kontrollálni azt a helyzetet, hogy valaki odalopódzik és készít róla egy fotográfiát. Abban sem vagyok biztos, hogy ő ehhez a helyzethez úgymond a beleegyezését adta. Ha ezt mind összevetjük, akkor én azt mondom, hogy még akkor sem tudom ezt a megközelítést magamévá tenni, hogyha nem kérem számon úgymond a 9-es lecke feladatkörét. Nagyon érzékeny téma a szociográfia, a szociofotó. Nem véletlen, hogy még nincs szocio leckénk. Empatikus, befogadó szemet, kamerát és lelket igényel, hogy az ember a kiszolgáltatott helyzetben élőket úgy mutassa meg a nagyvilágnak, úgymond a társadalomnak, hogy abban, ha nem is ítéleteket mondjon, de valamilyen összefoglalását adja annak a helyzetnek, valamilyen figyelemfelhívás legyen ebben. Én most itt ezt nem nagyon érzékelem. Ez nagyrészt abból következik, hogy ez a távolságtartó ábrázolás a kamera nézőpontjából, a kamera távolságából adódóan, a kiválasztott felvételi pontból adódóan nem tud közel engedni minket, nézőket a modellhez és ez azt jelenti, hogy a fotográfus sem volt elég közel ehhez a modellhez. Le kell tudnunk tenni, mint fotográfusok a kétségeinket, a félelmeinket, esetek többségében a viszolygásunkat, a negatív élményeinket ahhoz, hogy ezeken a képeken át tudjon jönni az a fajta közlés, amitől ezek szerethetőek lesznek. És nem szabad szánalmasnak, nem szabad negatív módon ábrázolnunk. Mindenféleképp érzelmileg a fotográfusnak az a dolga azon kívül, hogy tárgyilagosnak kell tudnia maradni, tehát nem egy szentimentális helyzetet kell létrehozni, de mindenféleképp valamilyen érzelmi megközelítést azért kell tükrözni. Úgyhogy én ezt a képet mindenféleképp visszaadnám ismétlésre. A leckét is. És én azt mondom a Tündének, hogy én annak örülnék, ha ő ezeket a leckéket egy picit komolyan venné és elkezdené megoldani. És hogyha ezeken túlléptünk és már születtek érvényes megoldások ezekre a leckékre, amik az Estiskolán találhatóak, akkor kezdenénk el foglalkozni és továbblépni esetleg ilyesmi irányba. Ugyanis nem véletlen az, hogy az első három lecke az önportré és az önábrázolás. És a leckék nagy részében a saját életünkről, a saját helyzetünkről és gondolatainkról várunk fotográfusi megoldásokat, mert addig, amíg az ember saját magát nem képes tárgyilagosan szemlélni, bemutatni, megmutatkozni és ezt fotográfusi módon megfogni, addig nem biztos, hogy célszerű továbblépni és más embereket portréban, vagy akár ilyen szociografikus helyzetben ábrázolni, mert még nincs kalibrálva a koordinátarendszer, amiben az ember mozog. Nem tudom, hogy mennyire vagyok ebben érthető most, hogy ahhoz, hogy érvényes és a nézőnek is átélhető képeket tudjunk készíteni másokról, ahhoz magunkról kell tudnunk először üzeneteket küldenünk, magunkat kell tudnunk helyretenni és megfogalmazni. Ennek a lépcsőfokaiban próbál segíteni az Estiskola a maga leckéivel. Nem azt mondom, hogy a Tünde ne csináljon szociofotókat, hanem azt mondom, hogy abban épp úgy benne kell lennie a Tündének a kép érzelmi rendszerében, mint ahogy egyébként mondjuk egy csendéletnél ez megtapasztalható. Köszönöm a képet, de ezt én most visszaadom és várom a megfejtést mind a 9-es leckére, mind pedig az előző leckékre, az első háromra a továbbiakban is várnám a képeket. (hegyi)

Hozzászólások

Szerintem is lehetne kicsit személyesebb egyébként jó meglátás.

Köszönöm a hozzászólásodat!

Lehet, hogy hülyeség, de nekem ez így túl konkrét.Túl (harmadik) személyes. Tudom, rengeteg pozitívan/negatívan megindító helyzet van a városban, de én spec nem örülnék, ha valamely ismerősöm, hozzátartozóm vagy ne-adj-isten saját magam látnám viszont egy ilyen képen.Ha már igen, akkor több drámaisággal/művésziséggel, napsugár jobbról, graffitis-szemetes-zivatar, vagy csak egy perspektíva-váltás, mit-tudom-én; bármi, amitől inkább el tudnék vonatkoztatni, vagy még inkább személyesebbé, sajátabbá válhatna az élmény.
Szerintem.

Új hozzászólás