Túl konzervatívan állsz hozzá :-)

István, ezért írtam lentebb, hogy a szülői szem torzít, nehezíti a dolgot. Amiket írsz, nincs a képen, te látod bele, mert te ott voltál, van történet és érzékelhettél koncentrációt, de nem sikerült ezt a képre tenni. És azt hiszem, hogy amíg az egyszerűbb lépést, a játék örömét nem fotózod meg, addig a koncentrációt se fogod. De, leírtam, amit gondolok, amit látok, vagy amit nem látok, ha mindennek ellenére is ragaszkodsz ahhoz, hogy ez egy jó kép, legyen, de arról nem fogsz meggyőzni, mert alapvetően hibás, hogy egy hangszeres portrén ne legyen zene. Nonszensz.

Ja, de a visszajelzést persze köszi, értem, de nem azt akartam amit Te látni szeretnél. Van egy másik fotó is, amikor nincs a szájánál a hangszer, de ugyanígy koncentrál, talán mégiscsak az a jobb...

Az utcai zenélés egészen más műfaj, ott nincs ez a koncentráció. Majd talán egyszer az is, de ahhoz neki (Andornak) kell azt akarnia, én nem fogom kiparancsolni.

De nem póz ez amúgy, nem instruáltam semmit, csak sündörögtem körben, és olykor kattintottam. Kb 2-3 órát gyakorol egyben, és nem zavartatja magát, meg sem hallja amit mondok. (Hihetetlenek a komolyzenészek (fúvósok) koncentrációs képességei, 2 négyzetméteren akár hárman is gyakorolnak különböző darabokat ezzel a nem halk eszközökkel, és hallják amit kell... )

A gitáros fotóimat viszont ne keverd ide, az tényleg póz, ott tényleg nem számít sem a hangszer sem a zene, mert az egészen másról szól, ott inkább formai dolgok voltak, amennyire emlékszem hónapokkal ezelőttre.

Még egy hasonlat, mert most láttam, magadról csináltál egy félalakost egy gitárral. Ez és az ugyanaz. Ott se számít a hangszer, itt se, abban sincs zene, ebben sem, csak forma és póz. Van egy javaslatom. Ebből a feketéből vidd ki a fiad mondjuk egy esős őszi napon koraeste, amikor még vannak is fények, de már sötétedik és lámpák is vannak, és a csillogásban, tükröződésekben a városban valami téren zenéljen. (Nem kell hogy konkrétan essen, de a csillogás jót tenne). Fújjon el dolgokat, amit tud, mint utcazenész, te meg tegyél egy 130 körüli obit és figyeld, és amikor már beleéli magát, akkor kezdj dolgozni. Vagy, télen a hóesésben egy parkban ugyanez a fák között. Hozd őt helyzetbe, legyen élet a képen, ne legyen sematikus, semleges.

Elmondom máshogy, hátha. Ennek a képnek a zenéről kéne szólnia, azaz olyan portrénak kéne lennie, amiben az alany zenél és mi nézől érezzük, hogy van valami viszonya a hangszerhez is, meg a zenéhez is. Azért mondtam Miles Davist, hogy ne kelljen ezt jobban elmagyarázni, mert a róla készült képek ezt elég jól hozzák is. De nem, nem azért, mert ő jazz zenész volt, hanem mert a fotós ábrázolta azt, hogy mi ez a viszonyrendszer. Azaz ott a nem mindegy, hogy egy portrét kapunk, amin mellesleg van egy hangszer is, de lehetne turmixgép is, vagy egy zenész portréját kapjuk.

Azt se véletlenül írtam, hogy a szülő helyzete mennyire torzít, mert itt le is írod, hogy téged ebben az érdekelt, hogy a fiad mennyire lesz számodra jellegzetes - de ez csak neked fontos, mármint ez a fajta finomság, ahogy mondod, mert ezt te tudod csak csekkolni, mi nézőid akik nem ismerik őt, nem. Nekünk viszont ez a kép áll, statikus, üres, ahogy írtam, nincs benne zene, nincs benne erő, dinamika, nem jön át, hogy ő élvezi ezt, hogy szereti, hogy küzd, vagy hogy bármiféle érzelmi állapotban lenne, így ez ránk nézőkre se ragad át. (Zárójeles, hogy a törzs és lábak eltüntetése ráadásul hoz egyfajta negatív konnotációt, ha vicces akarok lenni, előbújt a szellem, ha kevésbé, akkor temetőkben szoktam látni hasonló lebegő alakokat a sírkőre tett fotókon.)

Másrészt írsz Andor személyiségéről, hogy ez a kép erről kéne szóljon, jobb úgymond, mint a másik ebben az értelemben - én viszont ebből nem látok semmit, csak annyit, hogy be van lőve a kép, hogy hol csillanjon, meg a póz is, csak az arca üres, nincs érzelem, így olyan, mintha apa azt mondta volna, hogy Andor gyere, megfotózlak, állj ide, most megcsináljuk a fényeket, oké, most emeld fel a hangszert, jó, fordíts ide, oké, most ne rám nézz, picit oda a távolba mellém, jó, most vegyél levegőt, oké - és mire leinstruáltad, már belefáradt és elunta.

István, én sem kötekedésből írom, de vedd fontolóra: egy kép, amin egy zenekeltő eszköz van és egy azt használó szereplő mi a tökről szólna másról, mint a zenéről? Ne viccelj, ez evidens. Ha nem arról szól, akkor az a kép vagy imitáció, vagy rossz. Itt azért nincs nagy választék, ha zenészről készítesz portrét.

A hangszert érdekességképpen írtam. A többit is leírtam, ez a fotó nem a zenéről szól, de hiszen magad is látod. Értem, és elfogadtam, hogy nem szereted ezt így, oké... De nem akarom magam ismételni, ez így egy nagyon őszinte kép. Nincs bennem szülői elfogultság, nagyon is kritikus vagyok.

István, ilyen az, amikor a fotós nem képes érzékelni a valós helyzetet, mert szülő is egyben. Nem véletlen szoktam mondani, hogy a portrézást lehetőleg magunkon, aztán idegenen, és csak a legvégén, ha muszáj, akkor próbáljuk családtagon, mert a szeretet, a bensőségesség torzítja a realitásérzéket. És nem mellesleg nekem is nehezebb a dolgom ilyenkor az elemzéssel.

A néző nem tudja, milyen hangszer ez, mit szokás és mit nem szokás rajta játszani. Mellesleg a fiad sem ma kezdte. Tehát valamiféle dinamika mindenképp elvárható. Itt minden áll. Statikus. Ezért mondtam, hogy a képen/képben nincs zene. Davist csak azért említettem, mert róla készültek ismert trombitás képek, de ez mindegy, a lényeg abban van, hogy átjön-e a néződnek ez, vagy sem.

Zsolt, teljesen jól látod, nem Miles Davisről készült a fotó. Az is jól átment, hogy egy iskolásról készült, és azt is, hogy nincs jelen az őrület a gyakorlás közben. Koncentráció van, összpontosítás a darabra, a testtartásra, milyen a támasza, hogyan kezdjen bele, hova helyezi a száján, hogyan fogja... Baromi fontos pillanat ez. Abszolút nem rám figyel, azért sem, mert én nem egy idegen fotós vagyok, hanem az apja, egy hétköznapi, megszokott jelenség minden kellékével, és bár nem látod a technika jóvoltából, de a környezete is teljesen megszokott, egyáltalán nem zavaró neki. Én azt gondolom, hogy ez egy jó pillanat, mert őszinte, tele van finomsággal.

Érdekességképpen írom, hogy ez a hangszer egy úgynevezett ventiles trombita, ezen nem nagyon szoktak eleve jazzt vagy könnyűzenét játszani, sem látványos showt csinálni. Ennek a mechanikája nem nagyon engedi azt a frazírozást sem, amely pl a bebopban annyira jelen van, egyszerűen nem olyan gyors eszköz mint a piston. Viszont egyenes, baromi pontos, telt hangot ad, inkább fényeset, mint tüzest és pontosabb játékot tesz lehetővé. Egy nagyon kifinomult eszköz, mint ahogy a klasszikus zenét is inkább a kifinomultsága és befele nyíló részletei miatt szereti az, aki szereti (most nem a manapság egyre divatosabb klasszikus show előadásokra és zenészekre gondolok persze, az megint más műfaj, az inkább szórakoztatóipar)

Még annyit, hogy a másik fotón éppen fúj, és ott pistonon játszik. Ott megnézheted milyen az a másik trombi. De szerintem ez a jobb fotó Andorról, az ő személyiségéről (nem a zenéről!)

Képaláírásba szerettem volna írni, hogy a fotó a konyhánkban készült a fiamról, miközben gyakorolt (valami miatt ott szeret) Ennél a kisvakus technikánál a konyha természetes fényeit a zársebesség és a rekeszelés zárja ki. A megvilágítás két irányított fényforrással történt, balról, tőle kb egy méterre volt a főfény egy 60x90-es rácsos softboxxal terelve és lágyítva, fele fényerővel, jobbra előtte lent a földön a derítőfény negyed fényerővel, de 80mm-re zoomolva a kezére, arcára. Persze a következő lépés az lenne, hogy a környezet is meglegyen, de az még azért odébb van...