A lelkem sorszámozott, üres dobbanásait borzolja az idegenség, ismeretlenség, ellenszenves szabályokba rendezett, felvagdosott világ. Segíts eligazodni, hadd ismerkedjek meg a porszemekkel: ragadj meg a nyakamnál fogva, és gyömöszölj egy álnok, szánalmat kolduló hazug betegen bűzös lehelletébe, hagyd, hogy rámtapossanak! És ahogy döglötten fekszem a nyálkás aszfalton, magamon keresztül egyben látok majd mindent, minden szabályszerűséget, megállapodást, szándékot, de nem értek majd semmit. Szenvtelenül révedek az öntudatlan, magabiztos, éles mozdulataitok sorára. Ha eléggé figyelek, ha elég türelmes vagyok, ha eléggé hidegre fagy a saját hullám, és elég kicsi darabokra esik széjjel zavartalanul, ha le tudom vetkőzni rólatok magamat, egyszerre világos lesz már, hogy a közösségetek érthetetlen rendezetlensége csak látszólagos, nincs itt sem más, csak a Jóisten.

(Kovács Dénes: Barátom: Andrássy út leckéjéhez)