A kép elemzésénél tökéletesen egyetértek azzal, amit Sándor, mint korrekció mutatott, ugyanis tulajdonképpen három képelemről beszélhetünk: az egyik a könyv, a realitás, a másik az árnyék, a rajzolt világ, mint konstrukció, és a harmadik a környezet, a fal, ami megint a valóság, de a valóságnak egyfajta redukciója. Ebben a hármasban, miközben az árnyékvilág és az árnyékrajz tökéletesen érthető és jól dekódolható, aközben két szélsőséges elemet találunk: az egyik a nagyon sötétben tartott könyv, a másik a nagyon világosban tartott háttér. Ez azt jelenti, hogy ennyire szélsőségesek a fénytani viszonyok, hogy a nézőnek kéne ezzel valamilyen szinten kohéziót megtalálnia, de ez emiatt a szélsőség miatt nem tud létrejönni, mert a könyv nagyon nehezen értelmezhető, az azon megjelenő formák abszolút sötétben vannak tartva, és a háttér viszont a legvilágosabb pontjaival elviszi a figyelmet, még akár az árnyék rajzolatairól is. Ez a lecke akkor értelmezhető, ha ebben a viszonyrendszerben Ágnes megkeresi azt, hogy neki ehhez az egészhez mi a köze, és mit akar ezzel mesélni. Ez most egyelőre egy formai utalás akar lenni, mint formai megfejtés, de az érzelmekhez nem tudtam közel kerülni. Most Ágnes elindított két irányt is, az egyik az önképeknek az iránya, a másik a csendéleteké. Egyszerűsíteném most a dolgot, én azt gondolom, hogy foglalkozzunk talán az önképekkel, mert ha ott megtaláljuk a közlés őszinteségét, és azt, hogy valódi érzelmekről, valódi eszközökkel tudjunk mesélni, és azok hitelesek maradjanak a képi transzpozíció mellett is, akkor az ott felvetődött kérdésekre talált válaszai alkalmazhatóak lesznek az enteriőr, vagy csendélet képeinknél is. Ha mind a két irányba egyszerre akarunk elmozdulni, akkor lehet, hogy el fogjuk veszíteni a fókuszt. Ezt a leckét egy későbbi időben visszaadnám ismétlésre, addig gondolkodjunk rajta. (hegyi)