A gyerekeket ábrázoló képek jószerivel önmagukért valóan általában az esetek nagy többségében azt szeretnék, hogy az ábrázolt porontyot édinek, cukinak láttassák, hogy az utódok iránti ösztöneink szintjén, mint egy közös élményanyag, hívhassanak elő primer érzéseket. Kevés a kivétel, ebben a kategóriában ugyanis a realitás, a valóság ábrázolása, vagy akár a személyiség megrajzolása nem cél, túl nagy falat lenne, ez ad tehát létjogot a tömény gyerekglamournak, a giccsnek. Vera képe üdítő kivétel, mert a gyermeket mint képalkotó elem, mint objekt kezeli, szétcsíkozza az árnyékkal, nekiszorítja ezzel a korlátnak, egyáltalán nem bánik vele elvárhatóan, és azt kell mondjam, hogy végre! Mert persze a gyerek aranyos, édi-bédi és cuki, de lássuk be, hogy mindemellett nyűgös, hisztis és láb alatt van, és ezt ritkán ábrázolják, örökítik meg. Emellett drámai a kép tónusrendje, kemény, és a fentről, hátulról mutatott szereplő ebben a környezetben, ezek között a fényviszonyok között baljóslatúan, sorsszerűen szerepel. Önvallomás ez, saját emlék előhívás, így a gyerek adott helyzetben modellé lesz, minket modellez, saját félelmeink megformálójává lesz. Vajon ha megfordulok, még mindig ott lesz apa és anya? Vajon ha még kicsit nézem a vizet, akkor az a sárkány, akit az előbb láttam feltűnni a bokrok mögött, az nem lesz már ott, ugye? Egyetlen kérdés, hogy azzal, amit látok, mennyiben vagyok párhuzamban azzal, amit Vera mondani szeretett volna? (hegyi)