Megint azt kell mondjam, hogy annak nagyon örülök, hogy egy olyan fekete-fehér alkotást kaptunk Camillától, amiben az összes eddigi eszközét elengedte, csak ő van, a modell, és a gép. Ez egy nagyon fontos döntés. Én nagyon fontosnak tartom azt a döntést is, hogy egy viszonylag kis mélységélességgel dolgozik, tehát a képnek még ezen a szűk kompozíción belül is kialakulhat egy előtere, egy középtere, és egy háttere a hajjal, az arccal, és a háttérben foltszerűen megjelenő formákkal. Ha mint portrét próbálom elemezni ezt a képet, akkor annyit mondanék, hogy talán annak egy döntésnek kéne lennie, és ez nagyon minimális elmozdulást igényel, hogyha ez a szereplő, akiről mi tudjuk, hogy ő Mesevirág, ő ennyire elmélyülten figyel valamit, akkor valószínű nem őt kell megzavarni azzal, hogy instruáljuk, hanem mi, akik megfigyelők vagyunk, mi mozdulunk el tengelyirányban jobbra vagy balra körülötte, és akkor megtesszük azt a döntést, hogy most egy teljesen profilból, egy negyedprofilból, vagy egy félprofilból készült képet akarunk csinálni. Most itt ez minthogyha egy picit bizonytalan lenne ennél a képnél. Ami nagyon érdekes, amivel sokat dolgozik Camilla, ez a család kérdése, és nyilvánvaló, hogy ez egy olyan érzelmi kérdés, és egy olyan filozófiai kérdés is számára, amivel dolgoznia kell, vagy amit ő maga szükségesnek érez, hogy dolgozzon kell vele. Nem azt mondom, hogy ez a legerősebb képe ebben a témakörben, mert akár csak az előző képre nézek, ahol azt hiszem Repülünk címmel érkezett be egy ennél összefogottabb és többrétűbb alkotás. Mégis, azért tartom ezeket a megfigyeléseket fontosnak, mert szakít egyfajta hagyománnyal a saját útján, és elkezd valami egészen más úton járni, és ennek az útnak ezt egy lépcsőjének, egy nagyon fontos szegmensének tartom. Tehát biztatásképpen megadnék rá két disznót. Azért kettőt, merthogy ezt a döntést azért meg kell tudni hozni, hogy hogyan ábrázoljunk valakit. (szőke-hegyi)
értékelés: