Én ezt a képet a Vágy leckébe tettem volna. Ha ez pontosítható Ágnesnél, hogy ez a gondolat, amit itt felénk közöl a Vágy leckének a teljesítése, akkor bizonyára az eszközök is pontosíthatóak számára. A képi megfogalmazás mindenképpen egy színészi, színházi előadásmód - úgy csinálni, mintha. Mintha óriás lennék, mintha nagyra nőttem volna, mintha a világ fölött állnék, mintha minden, ami hozzám képest a környezetemben látható, tapasztalható kicsi, akár kiszolgáltatott vagy védtelen lenne. Hiszen az óriás szinonímája nagyjából ez. Ha ezt Ágnes elfogadja, és ez eddig érthető, akkor megyek tovább. A kép egyik fő motívuma a modell, Ágnes, aki egy erősen előrehajlott pozícióban néz felénk a kamerába, és egy megfigyelést rekonstruál. Azt a megfigyelést, amit az ember sétálás, túrázás közben tesz, általában vagy kora reggel, vagy késő délután, hogy az árnyékok furcsán viselkednek. Aztán ebből a megfigyelésből utána következtetéseket lehet levonni, valószínű délben szinte el is tűnnek, de mindeképpen van egy viszonyunk a saját árnyékunkkal. A kép humora abból adódik, hogy a képen egyszerre szerepel a főszereplő, és az ő árnyéka, és ők ketten valamiféle interakcióba kerülnek egymással - az óriás a szereplő, és az árnyéka a kis törpe. Az árnyék az óriás által megfigyelt és hatalmával beborított szereplő. Amiért az elején elmondtam, hogy ez a Vágy leckébe tartozik az az, hogy az ember a saját testképével, azzal, ahogy ő saját magát viszontlátja, vagy hangban visszahallgatja, ritkán elégedett az első pillanattól kezdve. Aztán ezt vagy megtanuljuk elfogadni, és mint tanult élmény, helyén kezelni, vagy valóban eljutunk addig a pontig, amikor a saját testképünkkel, a saját fizikai valónkkal megbékülünk, és ez a megbékélés egyfajta önszeretetet is elhoz, ami másról szól, mint a narcisztikus önimádat. Az elfogadás, és a jóban levés más mint az, amikor az ember mindenki és minden helyzet fölé emeli a saját egóját. Ebben a képben, ha ez tisztázott Ágnesnél, hogy ez miért is a vágyról szól, akkor az eszközök automatikusan behívódnak. Amikor Ágnes a saját megjelenését, és ennek árnyékvetületét megfigyeli, akkor, ha a cél tiszta, akkor az időpont, és a helyszínen föllelhető tárgyak kiválasztása szinte önműködően megtörténik. Ez a kép egy jó kép, de ebben a képben ez az üzenet nincs egyértelműen kimondva. Ezeket az üzeneteket az ember először saját magának kell tudnia kimondani, és ha ezeket kimondta, akkor onnantól már az adott érzet és élmény, amit a kimondás közben megtapasztal, az adott aktuális állapotáról fog üzenni. Ha én azt mondom magamról, hogy én egy behemót vagyok, azzal két dolgot tudok utána kezdeni: problémának érzékelem, és teszek ellene, amennyiben tudok tenni, avagy elfogadom, és beépítem harmóniában a személyiségembe. Mind a kettő más megjelenést fog hozni képben. Az egyik egy Buddha-pózban, nagy hassal, békés mosollyal ülök, a másik egy erősen torzító objektívvel, alsó gépállásból fölvett, főképp a hasi tájékra koncentráló groteszk felvétel lenne. Ha ezt elfogadjuk, akkor erre a képre visszavetítve azt mondom, hogy ez a döntés nem történt meg, ezért a humor része primer marad, és nincs meg benne az a fajta fanyar íz, az a fajta keserűség akár, amit a néző a jó viccek esetén érzékel, mert saját magát is mérlegre tudja általa tenni. Ha ebben a helyzetben a kép címe és a kép megfogalmazása tű éles, precíz, és azt mondom, hogy "óriás", akkor az egy kérdés, hogy a mondat hogy néz ki: "óriás akarok lenni", vagy "óriás vagyok". Az egyik egy vágy, és annak a beteljesülésére vágyok, amit fizikai okokból valószínűleg sose fogok elérni, a másik egy helyzetértékelés a maga következményeivel együtt. Egyik sem jobb a másiknál, de a kimondás segít abban, hogy megtaláld azokat az eszközöket, helyszíneket és formákat, ami a néző számára is ezt egyértelművé teszi. Ezt én visszaadnám ismétlésre, és kérlek ezen a problémakörön gondolkodj el, és ezt a feladatot oldd meg. Ágnes - Óriás -, hogy ez jelen pillanatban mit jelent neked. (hegyi)