Megint az a helyzet, hogy a koncentrációt hiányolom a Giménél. Nem tudom, Gime, hogy hány helyre jársz egy nap fényképezni, és hány expozíciót csinálsz, lehet, hogy ezt a számot kellene radikálisan csökkenteni. Olyan nekem ez, mintha reggel elindulnál fényképezési túrára, aztán estig járnád a várost, keresnéd ezeket a helyzeteket, hogy mit lehet lefényképezni, mit lehet mutatni, hogyan lehet rögzíteni dolgokat, de ez nem lép tovább a rögzítésnél. Mintha nem lenne idő hagyva magadnak arra, hogy valamit befogadj, és a befogadás után nem hagynál időt arra, hogy az rajtad átszűrődve újrafogalmazódhasson képben, hanem direkt módon mész, és ezeket megcsinálod, de ezek turistaképek - oké, a japán turista valószínű nem állítja át fekete-fehérre. Nem érzem azt, hogy közöd van ehhez a történethez. Azért nem, mert olyan távolságtartó a megközelítésed, és annyira türelmetlennek érzem ezt nálad, hogy megcsináltad, mert ott voltál, de már kell menni a következő helyre, mert lekésem a vonatot, és nem fogok tudni odaérni este a másik ilyen helyre, ahol meg utcazenészek vannak. Én most ezt azért mondom így, mert ez egyébként egy tökéletesen rendben lévő helyzet, és szerintem ezek a gyerekek ott ugráltak órákon keresztül. Tessék leülni arra a padra, ahol az öreg bácsi ül a háttérben, és nézni őket, figyelni, keresni azt, hogy mi, honnan lesz megfotózható, mi az, ami ebben a helyzetben, mint fénytani helyzet, jól hozzáad ehhez az egészhez. Például ott van az a kavics, amire a kisfiú át fog ugrani. Annak az árnyékában ott fekszik valaki, hogy ő most meddig feküdt ott, nem tudom, de az egy izgalmas kérdés, hogy van egy körforma az árnyékkal, van egy körforma más tónusban a háttérrel, és közben van egy emberi forma. Izgalmas az is, hogy hogyan mozognak ezek a gyerekek itt a kavicson, de ez a nagyon tágra fogalmazott dolog nem a te érzelmi megközelítésedet mutatja, hanem az övékét, ami nekem kevés, mert én a Gimesi képére vagyok kíváncsi. Vannak babakocsik is, amik érdekesek lehetnének, mint megfigyelés, hogy ezek a járművek hogyan viszonyulnak a térben ezekhez a szobrokhoz. Több minden elképzelhető, de önmagában ez a helyzet nekem kevés ahhoz, hogy olyan átütő erővel bírjon, hogy azt mondjam, hogy ezt érdemes megőrizni az utókornak, mint kép. Mi benne a jellegzetes? Mi benne az extra? Lehetne ez egy sorozat, hogy hogyan birtokolják a gyerekek a köztéri szobrainkat. Ez egy hosszú folyamat is lehet, hogy ezt keresed. Ez sem olyan, hogy az ember odamegy délután, és kattint egyet, mert valamilyen viszonyba kell kerülnöd azzal a szoborral, megnézd, hogy milyen fényviszonyok között mit ad a szobor, és utána, mint a pecás, várni, hogy milyen helyzetben, mit fognak csinálni a gyerekek. Ez se egy könnyű dolog. Nézzük a második képet: ugyanebben a térben vagyunk, ezek a kis krapekok ugrabugrálnak ezek a rosszul lerakott lapon. Összeolvadnak a formák, nincs eldöntve, hogy sziluettel dolgozom, vagy a valós testformában, a kislány, aki épp most átugrik az egyikről a másikra olyan szinten bele van olvadva a háttérbe, hogy ez az ugrásnak a dinamikáját csökkenti, a háttérben álló kisfiú portréja rendben lenne, ahogy figyeli a kislányt, de ehhez sokkal közelebb kellene menni. Az a kiskrapek, aki ott eltérdelt a márványlapon valószínű csak, mint kiegészítő forma lehetne jelen, a háttérben lévő dohányzó emberek mindehhez semmit nem adnak hozzá, nincs végiggondolva a dolog. Ne haragudj, hogy azt mondom, hogy ez a képpár sebtében készült, nem töltöttél vele elég időt, nem foglalkoztál vele eleget. Ismétlés. (hegyi)