Van olyan, amikor az ember hazafelé gyalogol egy koncert után, egy buli után, és az az élmény, hogy együtt volt barátokkal, és történtek körülötte az események, erős kontrasztba kerül azzal az egyedülléttel, amikor mindez elmúlik és már nincs meg az a húzóerő, ami a koncertre menet megvolt. Hazafelé menet azért mindig egy kicsit más élmény, mint készülni egy ilyen eseményre. Aztán ezt ki mire használja ezt az időt, van aki ilyenkor olvas hazafelé, ha nem fogyasztott túl sok alkoholt, van aki figyeli az embereket, van aki örül, hogy valahogy haza tud érni, most én viccelni fogok: Gimesi pedig fényképezett. Az a bajom, András, hogy nem érzem azt az egyediséget, amitől ez a kép kiemelendő lenne a sok százezer hasonló helyen hasonlóképpen elkattintott képtől. Tehát biztos sok embernek van a világon hazafele menet fényképezőgép a nyakában, és megcsinálták már ezt jó páran, hogy na megyek haza, aztán egy aluljáróban, hosszabb expozícióval egy bemozdult képet készítek. Ez most nekem ennyi. Sem kompozíciójában, sem történetében nem érzem azt, hogy ez nekem olyan túl sokat tudna mesélni. A magányról pedig ténylegesen azt gondolom, hogy az a magány, amit te éreztél miközben hazafelé battyogtál, most itt nincs rajta ezen, meg a címét sem nagyon értem. Ez most egy olyan közlés, amivel nem tudok mit kezdeni. A többi képedhez képest én erre nem tudok adni csillagot. Ismétlés.