Egy kettős portrét látunk, az egyik személy Anita, a másik az, akit bemutat nekünk. A kép egy őszinte üzenet, de mégis van vele egy kis problémánk, és ez abból adódik, hogy a fotósnak bizonyos szempontból néha nem szabad fotóznia. Ez nagyon furcsán hangzik, amit mondok. Ugyanis vannak olyan személyes helyzetek, ahol nem tökéletesen vagyunk kontrolljában annak, hogy éppen mi történik velünk, mert éppen annyira boldogok vagyunk, vagy annyira elkeseredettek, tehát a skála elég széles lehet, de a felfokozott érzelmek nem mindig úgy jelennek meg a gesztusokban vagy az arcokban, hogy az a fotográfiát erősíti. Ezen a képen két olyan embert látunk, akik nagyon boldogok és nagyon örülnek egymásnak, de ha a fotográfia időtállósága szempontjából nézem, akkor ha ez a boldogság 10-20 %-kal kisebb, akkor is megmarad, és átjön a néző számára, de talán a szemekből többet látnánk, mert annyira erősek a nevetés arcmimikai gesztusai, hogy a szemek csak résnyire látszanak, azaz ezekre egy picit jó odafigyelni, hogy nem biztos, hogy az örömet a legjobban az fejezi ki, ha ennyire szélesen mosolygunk, ráadásul ebben felmerül az is, hogy ha valami ennyire erős, hogy vajon tényleg, valóban ez történt meg? Szóval a nézőben felmerül a kérdés, hiszen nincs beavatva, hogy valójában min nevetnek ennyire, és furcsán érzi magát, hogy lehet, hogy rajtam nevetnek, aki a fényképet készítem, vagy rajtam, a nézőn? Még egy dolog, hogy Anitának látjuk a kezét félig, a barátnője vállán, és nem érzem indokoltnak a vágását. Mert vagy ne legyen rajta, vagy ha szerepel, akkor azt jó látni. Szerintem a gesztust is erősíti az, hogy magamhoz ölelem, magamhoz szorítom azt a másik embert, ez az érintés kapcsolat nagyon fontos. (szőke)
értékelés: