Volt itt ez a barátom házi feladat amire azt mondtátok, hogy akkor dönteni kéne, hogy a barátság vagy a csendélet felől közelítem meg a problémát. Véletlenül sem csend-élet a kapcsolatom a mélynyomó eljárásokkal, még akkor sem, ha mostanábban csak ritkán van rá lehetőségem. Úgyhogy öszebarátkoztam az eredeti fotóval és megpróbáltam megmutatni, hogy én mit látok benne.

Láttuk ennek a képnek az előzményét, ami egy fotográfia volt, amiből ez a grafikai megoldás is táplálkozik. Elvonatkoztathatunk azonban attól a képtől, mert mi ezt tudjuk ugyan, de van, aki csak ezzel a grafikával találkozik, tehát kvázi foglalkozzunk azzal, amit ezen a képen most látunk. Egy tárgyakról, tárgyi környezetről szóló számítógépes grafikát látunk, ugyanakkor ennél a grafikánál is, ami ugye egy fotóból indul ki, és hiába próbálok én elvonatkoztatni attól, hogy láttam azt a fotót, maga az alkotó az alkotási folyamatában is ebből indul ki, a kép megfejtésének és továbbgondolásának a kulcs is ebben van, hogy ez a kapcsolat egyenlőre nagyon primer. Ugyanis az alkotó nem csinált mást, mint fogta ezt a fényképet, és számítógéppel körülrajzolta a kép főbb kontúrjait, de valószínűleg automatikusan csinálta ezt, egy fotosop effekttel emelte ezt grafikává. És ez a probléma, mert a szoftver nem tud döntést hozni, hogy mi fontos és mi nem. Azaz ha megnézem a képet, vannak rajta nagyon is reális elemek, főleg a kép baloldalán, maguk ezek az eszközök; és vannak egészen szürreális, foltszerű dolgok is a kép jobboldalán. De ezeknek az aránya, a hatása, a kölcsönös egymásra hatása esetleges, a szoftver választotta ki ezeket a dolgokat. És itt azt kell, hogy mondjam, hogy ez a primer döntés, a szoftver felhasználása magát a képet is kikönnyíti, a végeredményt, mert én mint néző ezzel a képpel találkozok, ebben lehetnek elvárásaim, ebben lehetnek kompozíciós elvárásaim. Ha megnézzük a képet, az két részre, a és b verzióra bomlik szét, és a két rész logikailag, formailag és érzelmileg sem kötődik egymáshoz. Másképpen; lehet egy ilyen realista megközelítést választani, amikor ezeket az eszközöket reálisan próbálom megmutatni, és lehet egy szürrealisztikusabb megközelítést is, de a kettő most nincs eldöntve, hogy melyik az az út, amivel az alkotó számomra, mint néző számára az érzést, az üzenetet át kívánja nyújtani. Attól, hogy a fényképet körvonalakká redukáltam, még nem oldottam meg a kompozíciós problémákat, amik az előző képnél is jelen voltak. Kikönnyítettem a színeket, elvettem a tónusokat, kétdimenziósra redukáltam a tárgyakat, de más nem történt. Úgyhogy én ezt a képet mint barátom leckét azért nem tudom értelmezni, mert ezt a kapcsolatot ennél a képnél sem látom, ahogyan a fényképnél sem láttuk. Nem történik meg a személyesség, nem vonódik be az alkotó. Lehet ezzel a formával dolgozni, de attól, hogy egy fotós trükköt alkalmazok, ez még nem fogja helyrerántani a kompozíciót. (szőke)