"Szél fúj, eső hull,
Van már cimborám.
Vár, vár mindig vár,
Szóval vár reám..."
és együtt hintázunk.

Egyrészt egy szubjektív képet látunk, a belógó kis tárgyakból sejthető, hogy valamilyen gyerek játszótéren két hintán ülhet a két szereplő jobbra komponálva, nagyon izgalmas és beszédes a két emberi test, a lábak, a talpak kapcsolódása ezek, amelyek középre hívják a szemet. A nőiség és talán az alkotó felől érkező láb, a lakozott körmök, a nyitott lábujjak és a mellette diszkrétebben meghúzódó zárt, ugyanolyan mezítlábas másik talprész, ahogyan a női lábak a jobb oldalon látható két összezárt láb felé haladnak. Én mégis azt mondom, és ez csak elfogadás kérdése, hogy valaki érzelmileg ezzel a képi üzenettel tud azonosulni, avagy sem. Én nagyon szeretem és nagyon jó történetnek ezt a képet. De a titka ennek az egész képnek az a látszólag slendrián módon, vagy véletlenül otthagyott egy darab vagy vietnámi papucs betét vagy vietnámi papucs forma vagy maga a papucs az, ami helyrerántja kompozíciójában ezt az egész történetet. Próbáljuk csak meg kitakarni azt a kis foltocskát és abban a pillanatban, valójában akár a Hiba kategóriájú házi feladatba is áttehető lenne ez a kép, de így, hogy ez a csíkos kis szerkezet ott van balra fent, az egész kép aranymetszése helyreáll és működik. (szőke)
értékelés: