Egy négy képből álló riportot kapunk Ágnestől, én ezt a Riport leckéből át fogom tenni a Fotoetűd leckébe, a riport másról szól, valami konkrét helyzet feltérképezése és bemutatása. Riportot készítünk, tehát el akarunk valakivel valamilyen történetet meséltetni. A fotóetűd annyiban másabb, hogy ott a fotós belső világáról, saját szubjektív meglátásáról mesél lírai eszközökkel a szerző, tehát egyértelmű, hogy ez a képsor erről szól. Ágnestől kapunk egy üzenetet arról a világról, amit Ágnes fontosnak tart, és amihez van egy érzelmi kapcsolata. Az első kép egy helyzet fölvázolása. Bélyegalbumok, látjuk is, és látjuk azokat az albumokat is, amik be vannak szépen stoklizva a könyvespolcunkon. Ez kicsit csámpásra lett fotózva, nem tudom miért, lehetett volna ezt szemből is fotózni, és akkor nem dőlnek a polcok. Itt is arra hívom fel a figyelmét, mint amire az éttermes képnél, hogy ha túl közel vagyunk ahhoz, hogy ez a kép elkészülhessen, akkor az objektívednek a fókusztávolságán változtatunk, mert görbülnek a polcok. Lehet, hogy ezek a polcok a terhelés alatt is görbék, de a fölső polc nem görbülhet fölfelé. A második kép már egy hirtelen lépéssel bevisz minket ebbe a csodába, ami a bélyegek világa. Nekünk is volt egyébként ilyen. Apám volt a bélyeggyűjtő a családban. Senki nem értette, lehet, hogy ő maga sem, semmilyen cél nem volt vele, láthatta újságban, hogy ilyet csinálnak emberek, és akkor ő is ezt csinálta. Aztán a nővérem átvette tőle, nem nagy meggyőződéssel, de nála van most ez a gyűjtemény. Ennél a képnél belekerülünk ebbe a történetbe, itt én egy dolgot hiányolok, egy közbülső helyzetet, amikor kézbe vesszük ezt az albumot. A kéz fontos lenne, fontos az, hogy érintsük ezeket a felületeket. Kétféle megközelítés van: az egyik az, hogy megérintem, a másik az, hogy megszagolom. Ezeknek van egy illata. Amikor kinyitok egy ilyen bélyeggyűjteményt, az már akkor mesél arról a korról. Az illatokat nem tudjuk átadni, de az érintés élményét igen. Most a könyvespolc és a második kép között hiányzik egy képkocka, mert harmadik képnek ez már egy elfogadható kép. Itt megint egy döntést kellett volna hoznunk, hogy mi az, ami minket izgat. Én gyerekkoromban sokat játszottam azzal, hogy ezen a félig átlátszós papíron hogyan látszódnak át a bélyegek. Itt is megkapom ezt az élményt. Nagyon tetszett nekem gyerekkoromban, amikor kicsit az ujjamat hozzányomtam a háttérhez, akkor jobban látszódott, elvettem az ujjamat, akkor életlenebb lett. A gyerek ilyesmivel játszik. Most itt a döntési helyzet abban lett volna, hogy melyik az, ami Ágnest izgatja. Most mind a kettőből ad egy kicsit, mert az is izgalmas, hogy be vannak ide rakva. Ahogy látom, ott valamilyen érték is föl van tüntetve, valaki már ezt a gyűjteményt felértékelte. Utána elindul az őrület, elővesszük a nagyítót, és kezdjük a nézegetést. Ezt a hozzáértők tudják, hogy mit kell ilyenkor nézni, hogy a foga sérült-e vagy nem, hogy volt-e rajta szignó, volt-e használva, vagy nem, sok mindent lehet ezeken nézegetni. Ezek a nagyítók zseniálisak, és az itt külön jó dolog, hogy Ágnes elkezdi ezt használni, tehát ő maga is erre ráközelített. A harmadik kép tökéletes. A negyedik képen Ágnes rosszalkodott, és kivette ezeket a bélyegeket, kitette nekünk ide az asztalra. Ez is tökéletesen érthető és elfogadható, mert hozza azt az élményt, mintha rendezgetnénk ezeket a bélyegeket. De ha rendezgetjük, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez az utolsó kép. Mert rendezgetni előbb rendezgetünk, és utána lesz benne az albumban. Ha ez a rendezgetésre szeretne utalni, akkor előrébb kellene lennie. Én hiányolom azt is, hogy itt közeliket is kellett volna adni, egyet-kettőt legalább. Ott van például a Brezsnyev kezet fog valakivel. Azt akarnám látni, hogy ki az a másik bácsi, mert Brezsnyevet fel lehet ismerni, de a másik bácsit nem annyira. Aztán vannak itt konstruktivista bélyegek is, gyönyörűek, és én szeretném ezeket nézegetni. Ott van egy másik bácsi, aki szintén kezet fog valakivel, de nem tudom, hogy kik. Szóval hadd élvezkedjen a néző egy kicsit. Ezt most nem engeded meg neki, és ezért olyan, mintha megijedtél volna, mintha levetted volna ezt a bélyegalbumot, aztán bejött volna valaki, és rácsapott volna a kezedre, hogy ehhez nem nyúlhatsz, és te megijedtél, és abbahagytad a fotózást. Én ezt visszaadom ismétlésre, remélem, hogy ezek az albumok még megvannak, és meg tudod csinálni, és tessék ennek értelmében nekifogni. Körülbelül abban a mélységben, mint ahogy később a képnézegetős sorozatban nézgeted a régi családi fotókat. Ott megvan a személyesség, itt mintha megilletődtél volna ettől az eseménytől. Ismétlés. (hegyi)