A kép érdekes helyzetet mutat, gondolkodtam azon, hogy jelentőséggel bír-e az, hogy nem vagyunk teljesen vízszintesek, de én azt gondolom, hogy a férfi formája ezt helyrerántja. Nem érzem azt, hogy ez a család tökéletesen átadta volna magát neked. A férfi a karba tett kezével abszolút elutasító pózban van, az anya magához öleli az egyik gyerekét, védi, felé fordul, miközben ez egy védekező póz, aközben azt is elmondja, hogy ha közelebb jössz még egy métert, akkor fejbesújtalak valamivel, a középen lévő kislány is – miközben talán ő a legnyitottabb ebben az egész helyzetben -, tulajdonképpen az anyja lábába kapaszkodik. Szóval szerintem itt most az történt, amit leírsz a kép alatt is, hogy volt egy helyzeted, amit üresnek ítéltél, és ezzel tökéletesen egyetértek, hogy a lépcső önmagában üres, de nem szántatok egymásra elég időt ahhoz, hogy a modelljeiddel kialakulhasson egy olyan belsőséges kapcsolat, ami után már ők majd úgy szerepelhetnek ezen a képen, hogy azzal valamilyen üzenetet át tudjanak adni. Monomániásnak fogtok nevezni, hogy megint Diane Arbus-t hozom és a kézigránátos fiúját, de tessék azt a kontaktot tanulmányozni, azt a 12 képet, ott lehet látni, hogy mikor történik meg a csoda, hogy addig milyen út vezeti őt el, hogy mennyit foglalkozik ezzel az egésszel. Nem tudom, hogy itt hány kép készülhetett, de én úgy érzem, hogy innen még hiányzik idő, ami után ők a „tieid” lennének. Mindezzel együtt azt kell, hogy mondjam, hogy a családi összetartozásról egy jó ténykép, de ezt ők csinálták meg neked. Azért fogok én erre három csillagot adni, mert akaratlanul létrehoztál valamit, ami nagyon jól mutatja az összetartozást a családtagok között. A férfi fentről nézi ezt az egész szituációt, tisztában van vele, hogy itt fizikai abúzusra nem fog sor kerülni, tehát ezért nézheti ő fentről, a legtávolabbi pontról ezt az egész beállítást, érzelmileg elutasító a fotóssal szemben, de a család felé mosollyal van, és pontosan tisztában van vele, hogy ez tart másfél percig, amíg mi a kamera előtt vagyunk, aztán megyünk utunkra tovább. Az anya és a nagyobbik gyerek kapcsolata nagyon erősen érezhető, és az is, hogy a kisebbik gyerek szeretne ebben valamilyen módon részt venni, és belekapcsolódni, miközben ő a legnyitottabb a maga tempójával, de valószínű, hogy benne is felmerült a kérdés, hogy itt mi történik. Lehet, hogy ennek az egésznek nyelvi korlátai voltak, hogy ez egy külföldi csoport volt, aki nem biztos, hogy teljesen értette, hogy miért kell nekik ide beállniuk, mindenesetre a család összetartozásáról fantasztikusan jól mesél a kép. Csak az a gond, Feri, hogy te nem ezt akartad megmutatni, nem így, nem ilyen áron akartad. A leckemegoldás megvan, de a leckét visszaadom ismétlésre, mert ezt a képet te oldottad meg, de azzal, hogy nem voltál figyelmes, nem oldottad föl a családnak a belső feszültségét vagy kétségeit magaddal kapcsolatban. (hegyi)
értékelés: