A csődbiztos

Nagyon nehéz dolgom van, mikor magamat kell fotóznom. Amikor tizenévesen Gibson novelláit olvastam, el sem tudtam képzelni, hogy mennyit jelent majd az információ, a magán szféra, hogy összemosódik minden a globális információcserének köszönhetően. Egy fotó, gyermekkoromban, egy kézzelfogható tárgy volt. "Ez itt Ádámka" mondta a nagymamám és megmutatta a fényképet a barátnőinek - pedig nem volt igaza. Az ott nem 'Ádámka' volt, hanem 'egy fotó Ádámkáról'. A különbség rendkívül fontos.
   Mikor feltöltök egy fotót magamról az internetre - egyesek azt gondolhatják - ez Varga Ádám. De nem. Ez egy fotó Varga Ádámrol. Varga Ádám, mint személy hirtelen egy nagy kupac adattá alakul. Már nem lélegzik, nem gondolkozik és nem szeret, gyűlöl, köpköd az utcán ect. Amikor magamról készítek képet - és ezt megosztom olyan emberekkel, akik személyesen nem ismernek... talán lehetek akárki. Lehetek akármilyen. Hiszen az attribútumaim adottak. Az leszek, aminek látsz a képen. Miért ne lehetnék én a csődbiztos?

Egy izgalmas leiratot kapunk, és ez nagyjából akár még egy rádióműsort is megérne, tehát szívesen venném, ha esetleg Ádámnak van skype-ja, vagy van lehetősége arra, hogy készítsünk egy beszélgetést erről, én állok elébe. Nem is az elemzésnél próbálnám ezt kifejteni, bár adja magát a helyzet. Amennyiben Ádámnál ez visszhangot lel, szerintem álljunk neki, és csináljuk meg ezt a műsort, szívesen beszélgetek erről a kérdésről akár Sebestyén Laci társaságában is. Ami a képet illeti, nagyon jó a kompozíció, nagyon dinamikusak a térosztások. Többféle tagolás van ezen a képen, van egy hármas tagolás függőleges irányban, szinte még tekinthető akár egy ilyen hármasoltár jellegű kinyitott formának, ahol középen áll a modell. Ez térben is tagolva van, mégpedig azáltal, hogy van egy előterünk, ahol ezek a betonoszlopok húzódnak, van egy nagyjából középtérre komponált modellünk, és a háttér, azáltal, hogy a kerítés ilyen izgalmasan megtörik, külön értelmet tud nyerni. Ezek a formák nagyon izgalmasak, de nagyon zaklatottak is. Erre erősít rá az a nájlonzacskó szemétkupac, ami a modell háta mögött, és a modell mellett látható. A betonon lévő öntési hibák is ezt erősítik. Az, hogy a világítással és az utólagos laborálásnál ezt ő kihangsúlyozta, vagy meghagyta a képen ezeket a képhibának tekinthető foltokat, ez is a dinamikát növeli, erősíti a feszültséget a képen. Aztán látunk egy modellt, aki a kis öltönyében, azért látszik, hogy nem az érettségi öltönye, hanem egy modernebb darab, áll előttünk, a kezében egy táska, aki számítástechnikában jártas, az gondolhatná ezt akár egy notebook táskának is. A modell áll előttünk, de közben izgalmas helyzet bontakozik ki a fejénél, mert hát az öltöny mellett egy vadnyugati hős formáját idéző sálat tekert a nyaka köré. Ez látszik, hogy nem csak attól védi őt, hogy megfázzon a torka, hanem itt egy olyan jelenlétet képvisel ez, ami tulajdonképpen a tekintet útját megosztja. A kéz egy nagyon erős jel, ami markolja a táskát, és ez a nyaksál is. Aztán erre a fejre fölkerült még egy sapka is. Ez egy érdekes kérdés, nem tudom teljesen biztosra mondani, hogy jól dekódolható a néző szempontjából, hogy miért pont ezek az eszközök kerültek erre a képre. Biztos, hogy van ennek egy technikai oka is. A géztekerés az arcon hivatott az arctalanságot, ezt a kafkai ügyet erősíteni, hogy benne vagyunk egy rendszerben, ahol az ügyintézés módja miatt személytelenné válnak az emberi kommunikációk, és ebben a helyzetben, mivel elkészült ez a takarás a gézzel, gondolom a nyaknál kellett valamit kezdeni vele. Ott azt be kellett tudni fejezni, és ezért került rá először ez a takarás, aztán ez fölkerült a szájhoz. Mást üzenne akkor, ha egy bohém sál, egy újgazdag mágnásnak a nyaksálja lenne a képen, és más most, ezzel a vadnyugati megoldással. Ennek megint ellentmond a sapka, mert az egy francia parasztsapka, egy kicsit zsokésapkaszerű valami. Én ezt francia filmeknek a vidéki kisboltosainál látom ezeket a sapkákat feltűnni. Ez megint egy másik íz, ami ellentmond mindannak, amit az öltöny képvisel, és mindaz, amit a képcím. Érdekes, de nem biztos, hogy teljesen azonosulni tudok vele. Mintha túl sok lenne ez a jelzés, tehát elvisznek ezek a szimbólumok, miközben a kép üzenete eleve erős. Ha egy színpadi helyzetet akarok berendezni, akkor, ahogy a sminknél is, a jelmezhasználatnál is az embernek tudnia kell mondani azt, hogy na akkor most ebből egy picit elég, visszább veszek, mert a lelkesedés túlpörgetett a határon. Nekem ez kicsit soknak tűnik. Ha elfogadom magát azt, ami a fejen történt, akkor az öltöny az, ami lehetne valamilyen szinten mókásabb, vagy olyan helyzetbe hozva, ami egy kicsit a viccesebb helyzetet hozza. Nem akarok itt ötleteket adni, nyilván mindenki máshogy épít föl egy ilyen játékot, de nekem itt az egésznek a koherenciája sérült. Hogy ez hármas leckére működik-e, itt a leirat az, amivel vitatkoznom kellene, amit szívesen megteszek rádióban például. Maradjunk annyiban, hogy ezt most azért nem tudom elfogadni hármas leckére, inkább tegyük ezt az egyesbe, mert én értem azt a játékot, hogy tulajdonképpen tökéletesen mindegy az, hogy milyen képet mutatunk magunkról, mert minden egy színház, és minden csak egy pillanat kivetülése, és a fotográfia eleve imitáció, de mégis azt mondom, hogy ha azt a fajta közösségi játékot vesszük figyelembe, amit mi itt folytatunk, akkor ebben a közösségi játékban annak van szerepe, hogy próbálunk a portréval meztelenre vetkőzni egymás előtt, megmutatjuk magunkat, hogy ím, így nézek én most ki, ez vagyok én. Helyzetjelentés, kicsit leltárszerű is lehet. Többféle megoldás is érkezett, ami érdekes. Furcsa, hogy az első lecke fölkelti az érdeklődéseteket, és abban nagyon kreatívak tudtok lenni, aztán a második leckére általában szokványosabb megoldások jönnek, kicsit a személyigazolvány portré felé mozdulunk el, és a harmadik lecke ritkábban készül el. Ha arányaiban nézem, akkor lényegesen kevesebb megoldás jön az első leckére, mint az első kettőre. Ezt izgalmas végiggondolni, hogy vajon miért van így, de ezt én áttenném az első leckébe. Oda ez egy három csillagos megoldás. Ha azt vettük, hogy újból kezdtünk egy játékot, és újból kezdtünk egy helyzetet az új leckékkel és az osztályba sorolással, akkor a végén kimondhatom azt, hogy az első osztály első leckéjét Ádám teljesítette, és ezzel megvan a három csillagja. (hegyi)
értékelés:    

Hozzászólások

A Civil Rádió interjúiból szerkesztett Színház a 117 percben című műsorhoz ezt a fotódat választottam ajánlóképnek.

Ez a kép nagyon tetszik nekem. Az aláírt szöveg is tetszik. Régebbi estiskolások tudják, hogy a képhez nem értek, úgyhogy az első bók nem mérvadó. :) Amit írtál, ahhoz viszont van hozzáfűzni valóm: Rég olvastam ilyen lényegretörő és szimpatikus megfogalmazást a "fotó"-ról. (akár az ön-fotózásról)
Pontosan így gondolom én is, ahogy te gondolod.
Mindössze az "attribútum" szó lóg ki egy kicsit a második bekezdésből. Az szerintem pontatlan.
Készülj fel rá, hogy Zsolt pedellustól kritikát fogsz kapni amiatt, hogy az "egész alakos önportré" némi felismerhetőséget is feltételez. Ennek a képnek a modellje -bár sejthetjük, hogy te magad vagy- lehetne akárki is.
Nem? De !

Nem vagy túl szorgalmas képfeltöltő. Az előző kettővel szemben, ez nagyon is tetszik. Ezen a képen gondolatot látok, nem csak "trendi" megfelelést.

Megnéztem fekete-fehérben. Úgy talán még erősebb a próbababa érzés. Meg a kék ég se viszi el a szemet.

***
ez egy nagyon zsíros kép Varga Ádámról/tól.
(a hátad megett a tér, mintha egyszerre lejtene és emelkedne, így a csőd lehet valami vége és valami eleje pedig, mint tudjuk "A különbség rendkívül fontos." így ebben a képben most nekem csak a csőd biztos)

Új hozzászólás