Nézem képeidet, hallgatok egy mesét.
Gömbrózsád színező illata erre száll,
friss tükrében a nap részegen alszik el.
Csendben hullik alá az árny.
Hallgatlak Demeter. Mondd el a titkokat!
Sok jó gyümölcs adja-e szép felét?
Csendéletbe hogyan rejtez a pillanat?
Holdfényben hogyan éled az?
Mondd el, mint töri meg röntgen a kézfejet,
szirmot föld fele hogy vonz szerető idő,
gyűrötten ledobott úti kabátba kit
rejt el mély zsebe és miért?
Kik lakják az idő nagy titanikjait?
Barmot lógva miért hagy meg a képzelet?
Mért bomlik gyönyörű vére az űrben el,
mint fűző levetett cipőn?
Arról még Demeter, tollpihe csendesen,
mért ég fény a kitárt emberek arcain?
Honnan száll a derű, és hova köt meg ott,
hogy éghessen a tűz belül?
Utóvers:
Látod,
lángszínű nyarat érlel pipacs éneked
mi termő búzamező széliben újra nő
csak mondd még! mondd! legyen erő!
és fény és fény és fény elég!
Drága István, köszönöm a kedvességedet és figyelmedet!