Domján Péternek és Tóth Bélának... korábbi ígéret.

Én szeretem ezt a képet. Megint abból a sorozatból kapunk egy ízelítőt, vagy egy újabb állomást ami talán nevezhetjük így, Camilla színpadi szereplése, vagy Camilla önkeresése egy színpadi téren keresztül. Vannak manifesztumok a fotográfus önportréinál, nagyon jól használja a drapériákat, nagyon jól használja a sminket, tehát hogyha mondjuk a portré kategóriát vesszük, akkor Camilla nagyon sokat tapasztal vagy tud ezek által a stúdiumok által mondjuk a smikelésről, vagy egy maszk elkészítéséről. Tehát ezeket én nagyon fontos stúdiumoknak gondolom, ugyanakkor azt mondom, hogy a kép nagyon izgalmas gesztusokkal dolgozik, de a világítás ellentmond ezeknek a jelzéseknek, ellentmond ezeknek a formai megfeleltetéseknek. Mire gondolok? A képnek a baloldalán nagyon nehezen észlelhetően látható egy kar amelyik saját maga elé vonja ezt a leplet, a test elé vonja ezt a leplet, miközben a képnek a jobboldalán, a másik kar lényegesen erősebb világítást és fényértéket kap. Ez azért fontos, mert egyrészt a térbeliséget is megbolondítja, másrészt pedig abban nem vagyok biztos, hogy a kép címével, vagy azzal a mondanivalóval, amit ez a kép mondani akar, egyezik ez a fajta drasztikus, kemény világítás, mert azt mondom, hogy, legalábbis a saját megélt tapasztalatom alapján ezek a helyzetek lényegesen kevésbé kemény érzések, sokkal több szorongással, sokkal több belső hangra figyeléssel, sokkal több belső konfliktussal járnak, miközben ez a kép nagyon kemény üzenetet hordoz. Tehát én azt mondom, hogy a világítással kéne foglalkozni a Camillának ahhoz, hogy ezek az üzenetek egy minőségi ugrást tudjanak létrehozni, egy lépcsőt, amit már egy néhány elemzéssel ezelőtt egy másik alkotónál is mondtunk, hogy fellépett azon a lépcsőn és átlépett egy következő kategóriába, tehát én, hogyha mint egy segítség, egy feladatot tudnék mondani Camillának, akkor ez a világítás egyszóval. Egyébként szeretem ezt a képet és szeretem ezeket a játékait Camillának, azért mert ezek a stúdiumok - és itt azt azért kell tudnunk, hogy stúdiumok történnek -, ezek a stúdiumok mondhatóan a lényege annak az Estiskolás folyamatnak amit itt mi keresünk. Ugyanis sokkal kevésbé a kész alkotásokkal tudunk mit kezdeni, mintsem az odavezető úttal. És ezek az útkeresések azok, amik ezekben a képekben fontosak. Camilla nem kész alkotásokat akar nekünk mutatni, amit úgymond egy kiállító terem faláról vett le, hogy megmutassa nekünk, hanem a maga útkereséseit, a maga bizonytalanságait is hordozzák ezek a képek. És ez azért fontos, mert, mert talán az egyik olyan alkotónk Camilla aki nagyszámú képet beküldve ugyanabban a témában, látszik, hogy keresi a kitörési pontot, keresi azt a megfogalmazási lehetőséget, hogy ezekben a helyzetekben pontosíthassa az üzeneteit. Tehát ezért fontos ez és azért gondolom, hogy biztos vagyok benne, hogy nem bántódik azon meg, hogyha azt mondja az ember egy képre, hogy na ez egy disznó, vagy egy se, vagy ismétlés, mert hogy ő ezért van itt, hogy ezeket megtapasztalja. És ezért mondom azt, hogy ezt a képet én szeretném, hogyha a kép címével foglalkoznánk és ezt az érzést megpróbálná megfogalmazni. Akár ezeken az álarcokon, maszkokon, drapériákon keresztül, mert ez is fontos, hogy hogy jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor ezeket le tudjuk vetkőzni, akár már egy következő lépcsőben ezek nélkül, ezeknek az elhagyásával. Én azt kérném, hogy ismételje. (szőke-hegyi)