Képek az újpesti dokkról.

Egy 7 képből álló sorozatot látunk, nagyon izgalmas az a szín- és fénybeli megjelenés, amit itt Gábor észrevett, picit azt érzem, hogy Gábor ott volt, ezt meglátta, elragadta őt a lendület, érzelmi állapotba került, és elkezdett exponálni. A végeredmény nem igazolja azt a válogatást, amit kapunk. Itt három megközelítési irányt látunk: van egy tárgyszerű környezet-bemutatás, ami egy líraibb riportnak lehetne a darabja, van egy nagyon szociografikus megközelítés, és van egy abszolút elvont formákkal dolgozó játék. Mind a három érvényes, de egy képsorozatban nincs a három terület között kohézió. Az első, második és harmadik kép alapvetően ezt a lírai etűdöt mutatja. A negyedik, főleg az ötödik, és a hatodik is a szociografikus megközelítést, és a hetedik - hozzám a legközelebb álló világ - kiragadott formákkal, struktúrákkal dolgozik. Ha ezt a három utat nézem, akkor valamelyik mellett le kell tenned a voksodat. Ha az első irányt veszem, akkor ott van egy dadogás, hogy elkezdem ismételni ugyanazt. Az első kép, a második, és a harmadik is nagyjából ugyanarról szól. Ez olyan, mintha egy objektív tesztet látnánk, hogy ilyen lesz egy 50-es objektívvel, ilyen egy 105-el, és ilyen egy 135-el. Érdekes játék, de a nem szakavatott néző ezzel nem tud mit kezdeni. Miért kell ezt ismételni? Számomra az első kép az, ami leginkább erős, gyönyörűek a fények, a tükröződések, kompozícióban is abszolút rendben van. Mindehhez képest a második lényegesen unalmasabb kép. Értem az elsőt, nem kell ismételni a másodikkal. A harmadik kép kompozícióban nincs kitalálva, hogy ezzel a nagy daruval most hogyan szervül a kis csónak, ami, mint mentőcsónak föl van ide szerelve. Tehát én a második és harmadik képet kihagynám, és akkor kérdés, hogy merre folytatjuk tovább ezt a munkát. Ha a szociografikus megközelítést nézem, ahhoz hozzá lehet venni témaindításnak az első képet, de itt is megint ismétlésbe bocsátkozunk. Megfigyeljük a szalont, aztán annyira belehabarodunk ebbe, hogy valakinek ilyen poénja van, hogy legénységi kantinra azt írja ki, hogy Szalon, hogy Gábor ezt elkezdi újra és újra föltérképezni. Én egyik szalonos képpel sem értek egyet. Az első, mint konstrukció hibádzik, Eduárd ollója nagyon erősen csattogtatott, és ezért a formákba belevágott. A második kép önmagában kevésbé izgalmas, nem egy esztétikus forma, nem túl szépek a rozsdafoltok, ami pedig a tükröződést illeti, nincs kitalálva. Nyilvánvaló, hogy túl sok játéklehetőség nincsen, hogy most mit is akarok látni ebben a tükröződésben, de amit most látok, az számomra nem annyira izgalmas, hogy én ezt képként megőrizzem. Aztán van egy kép, ami egy lámpáról szól, és valami lajstromszámról a hajón. Ez megint olyan kérdés, amihez talán Temesi Tamás barátunk ért, és lehet, hogy számára ezek a számok szép emlékeket hoznának, de hát nekem értelmezhetetlenek, a lámpa sem túl esztétikus az árnyékkal. Nem tudom miért készült el ez a fotó, mit akar Gábor nekem ezzel üzenni, miért mutatja ezt. A szociografikus megközelítésnél is van egy témafelvetés, de pontatlan a fogalmazás. Az utolsó kép az, amire azt mondom, hogy megáll a lábán. Itt is ez a kötél egy kicsit idegen, lehet, hogy kellett volna egy olyan helyzetet keresni, amikor ennek nem kötelezően kell szerepelnie, mert a víztükörben tükröződő formák gyönyörűek, és az a szín játék, ami létrejön a csónaknak az oldalánál a régi festéknyomokkal, az egyenesen zseniális. De a kötél olyan szinten ránt vissza a valóságba, hogy ahogy a lírát elkezdtem volna fölépíteni a lelkemben, máris kaptam egy pofont, hogy ne lírázzak, mert ez ide van kötve. Gábor, ezt visszaadom ismétlésre, nem tudom, hogy fogsz-e te még arra járni, remélem igen, a döntést neked kell meghozni. Ilyen egyveleget nem fog tudni a néző sem kibontani. Ismétlés. (hegyi)