Sokáig érlelődött ez a kép, még mindig nehéz nekem ez a "magam fotózása" dolog. A képről még annyit - ez már "nem csak egy kattintás" - korábban gyakran kattintgattam mindenre, amit megláttam vagy megtetszett - ez most tervezett, gondolkodós, tudatos dolog volt.

Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy egy olyan optikai játék van benne, ami így, ebben a formában javarészt csak a fotósoknak érthető. Van egy olyan technikai megközelítése a fotográfiának, amikor azt mondja a fotográfus, hogy csak a teljes képkocka értelmezhető, csak a teljes képkockával komponálunk. Ennek jeles képviselője például Benkő Imre, aki az összes felvételét igyekszik úgy elkészíteni, hogy ami a filmkockán megjelenik, az minden használatban legyen, se jobbról, se balról, se föntről, se lentről ne vágunk, tanuljunk megkomponálni teljes képkockával. Függetlenül attól, hogy ezzel a fajta megközelítéssel egyetértünk-e vagy nem (mindenkinek a saját döntése, hogy saját maga számára milyen határokat, korlátokat, szabályokat hoz), de ez egy érvényes és a köztudatban benne lévő szabályrendszer. Erre utal az, hogy amikor ilyen teljes képkockás felvételt szoktak csinálni, akkor a nagyításnál azzal igazolják azt, hogy a teljes képkocka felhasználásra került, hogy meghagyják a filmnek a szélét, és attól függően, hogy milyen a hordozó, rollfilm, Leica méretű film vagy polariod (nem a hagyományos gyorskép, hanem ennek profi változata, ahol már volt negatív külön, vagyis hordozó, és ezeknél figyelhető meg, hogy rajta vannak a kép szélén a technikai megoldások: ragasztócsík, a perforáció, stb.) ahol a kis perforációk is látszanak, akár a filmnek a típusa is, tehát belekomponálják a képbe azt is, hogy hogy néz ki ez a „szerelék”. Ez a kép nagyon hasonlatos ezekhez. Olyan, mintha ezt mutatná. De ha az ember jobban megfigyeli, akkor rájön, hogy nem, itt arról van szó, hogy a szereplő kiválasztott egy ablakot, és az ablak kerete adja meg a képnek a keretezését. Azért örülök, hogy egy ilyen kép is felkerül az oldalra, mert nagyon sok mindent megmagyaráz, hogy mikor milyen szerepe lehet annak, hogy a képen egy plusz keretezést hozzunk létre. Azzal gondolom nincsen vita közöttünk, hogy ha ezt a keretet levágtuk volna, akkor nem csak szétesett volna az egész, és kifutna a széleken a szürke égbolt, hanem bele kellene vágnunk a fenekébe az alkotónak, mert ő ül ezen az ablakkereten. Van ebben egy pici humor, irónia, játékosság, én ennek nagyon örülök, miközben ez pontosan annyit enged csak, mint egy enyhe fűszerezés egy finom ételnél. Ettől még a kép hangulata nagyon is melankolikus, elgondolkodtató, és nem csak a gondolkodás és a merengés póza, hanem a fekete-fehér, a tónusok, a szürke égbolt nem teljesen vidám üzenet. Az önportré jelleget számomra az adja meg, hogy egy olyan pillanatot fotóz meg az alkotó, ami számára fontos, hogy kiülök ebbe az ablakba, lógatom a lábam az ablakpárkányon, és megtehetem ezt, hogy az én reggeli, első cigimet így fogyasztom el az ébredés melankóliáját, a nap kezdetét, amikor az ember számba veszi a dolgait így ábrázolom. Ebben van egy másik rész is, ami számomra fontos, az, hogy én uralom a tárgyakat, a környezetemet, és nem ők engem. Az emberek nagy része az ablakot maximum szellőztetésre használja, legfeljebb kis nippeket, virágcsokrot rak be az ablakba, de nem nyitja ki és ül ki oda. Kevésszer látunk ilyet. Ez azért fontos számomra, mert ez is egy üzenet, hogy helyén vagyok a tárgyi világomban, és nincsen hozzá olyan fajta ragaszkodásom, olyan ítéletem, ami ezt az egészet, mint viszonyrendszer, fölém rendelné. A kompozícióval is egyetértek, az üzenet is tökéletesen rendben van, nagyon örülök ennek a képnek, akkor is, ha maga a póz, amit itt látunk nem egy nagyon vidám póz. Tulajdonképpen egy törékeny nőt látunk, az ablakkeret is hozza azt, hogy mekkora helyem van, hogyan tudok elférni az ablakban, de ebben az összekucorodott pózban ennél több van, mint üzenet, többet üzen annál, hogy nem fértem el rendesen az ablakba. (hegyi)
értékelés: