Egy filmes-híres szelet Európa című műsoromhoz ennek a sorozatnak az első képét választottam ajánlóképnek, köszönettel.

Lentebb ugyan úgy gondoltam, hogy kimerítettük a vitatémánkat, Zsolt utolsó két hozzászólása, melyben az ő személyes preferenciájáról ír, most mégis továbbgondolásra inspirál engem is. Körülbelül 3 éve kiterjedten tanulmányozom a fotográfia élő műfajainak eloszlását elsősorban az amerikai fotográfiában, de a franciában is. A különböző fotós csoportok és centrumok által használt kategoria-felosztásokat, és preferenciákat vizsgálom. Külön vizsgálom a legrangosabb pályázatok és díjak preferenciáit. Utóbbiak közül különösen érdekesnek találom a Hasselblad díj preferenciáit az általuk használt kategorizálás szerint. Talán nektek is érdekes lehet az eredmény.

1980 Lennart Nilsson Makro
1981 Ansel Adams Tájkép
1982 Henri Cartier-Bresson Street
1984 Manuel Alvarez Bravo Akt, népművészet
1985 Irving Penn Divat, portré, csendélet
1986 Ernst Haas Fotózsurnalizmus
1987 Hiroshi Hamaya Fotózsurnalizmus
1988 Edouard Boubat Fotózsurnalizmus
1989 Sebastião Salgado Fotózsurnalizmus, szoció
1990 William Klein Fotózsurnalizmus, divat
1991 Richard Avedon Divat, portré
1992 Josef Koudelka Szoció, kultúra, tájkép
1993 Sune Jonsson Dokumentarista
1994 Susan Meiselas Fotózsurnalizmus
1995 Robert Häusser Szubjektív fotó
1996 Robert Frank Street, fotózsurnalizmus
1997 Christer Strömholm Street
1998 William Eggleston ?
1999 Cindy Sherman Konceptuális portré
2000 Boris Mikhailov Fine art
2001 Hiroshi Sugimoto Konceptuális
2002 Jeff Wall Egyképes mozi
2003 Malick Sidibé Kultúra
2004 Bernd and Hilla Becher Ipari tájkép
2005 Lee Friedlander Városi tájkép, szoció
2006 David Goldblatt Portré
2007 Nan Goldin Gender
2008 Graciela Iturbide Napi élet
2009 Robert Adams Tájkép
2010 Sophie Calle Konceptuális
2011 Walid Raad Történelmi
2012 Paul Graham Fine art
2013 Joan Fontcuberta Konceptuális
2014 Miyako Ishiuchi old Akt

Magyarázatként: A “Fotózsurnalizmus” itt általában Magnum Photo tagságot jelent, a “Konceptuális” általában megrendezett fotót, csendéletet, jelenetet. Egglestont nem sikerült kisütni, hogy hova sorolták be.

Sándor, szerintem nem vita volt ez az eszmecsere, és erre a tudományosan mondom csak a magamét észrevételedre azt kísérleteztem ki válaszként, hogy ha a kilengéseim átlagát vesszük, bizonyítottan egyensúlyban vagyok. Szóval a tézised megcáfoltnak tekintem! :)))

Ez a vita zavarossá és megfoghatatlanná vált. Ennek okait nehéz kihámozni, de egyik oka az, hogy a vitatárgy bizonyos nélkülözhetetlen elemei nincsenek rögzítve, ezért mást jelentenek nálam, nálad, nála. Ilyen elemek elsősorban a fotográfia irányzatai. Nem igazán tudni, hogy hány van és melyek azok, és melyik mit takar. A zavar nemcsak itt közöttünk van, hanem az esztéták között is, Susan Sontagtól Pfisztner Gáborig és Szilágyi Sándorig. Feltételezem, hogy a fotográfust képező egyetemeken, Magyarországon, de a kortárs fotográfia jelenlegi fő hazájában, Amerikában is létezik egy irányzatokat rendező családfa, mely tanítható, és tanulható, de mi ezeket nem tanultuk, és, ha tanultuk volna, nem biztos, hogy igazán használni tudnánk őket.

Így aztán beleszaladunk vitákba, és szépen belegabalyodunk, mert egy adott terminus mást jelent neked, mint nekem.

Marad, hogy mondjuk a magunkét. Ezt tettem én, amikor óvatosságra intettem a megfejthetőség határáig vitt absztrakció használatával kapcsolatban (és ezzel elszabadítottam ezt a beszélgetést). Zsolt is ezt teszi (mondja a magáét), amikor rendre sorolja fel az ő harcias módján, hogy milyen fotográfiát szeret, illetve utál. István is ezt teszi, amikor egy szilárd tézis-antitézis módszerű, tudományos elemző rendszerben próbálja értelmezni az egyes képeinket. Stb.

És ezek még csak a legszembeszökőbb, bázis-jellegű különbözőségeink, hol vannak a finomabb ízlésbeli különbözőségek, melyek elválasztanak bennünket.

Ezen különbözőségek feloldására nincsenek módszerek, vagy, ha vannak, akkor igen hosszadalmasak és fáradságosak. Marad a tolerancia a másik preferenciái iránt.

még egy dolgot szükségesnek érzek hogy elmondjak magamról, mert talán egyenesíti a kommunikációmat. Nekem is van olyan terepe a fotónak, amit én magam eszembe nem jutna csináljak, és nem is tartom igazán sokra. Ilyen a sport, a makro, és a természetfotó giccsbe hajló része. A sport azért, mert nem kunszt ha van technika, hogy nyomja az ember a gombot, oszt majd lesz egy idétlen kép a pingpongozó orrára ragadó labdával. A makro az nekem olyan kiherélt festészet, akkor inkább fessen a delikvens. A természetfotó meg olyan szirupos tud lenni, hogy elcsapom vele a hasam, mint a mignonnal. Én itt húzok határt, és ezt is csak magamnak, viszont ami tuti, hogy nekem a szocio, az autonóm, a portré, a csendélet mind egykutya abban, hogy jól csak akkor lehet csinálni (SZERINTEM), ha a megközelítés a tartalmon túl tud mutatni. A tartalom önmagában kevés nekem. Ott van akér a legszörnyűbbek egyike, a napalmtámadásos kép Nick Ut-tól. És ez a kép nem csak azért maradhatott fenn és lett díjnyertes, mert tartalmilag fontos, hanem mert emellett esztétikailag, kompozícióban szép. Hülye a Hegyi? Megőrült? Szép? Igen. Arányos, formás, tartalmas, egyben van az egész. És lehet, hogy ezt az ember elsőre nem mondja ki, vagy nem ismeri el, de bizony ilyen kép is lehet szép. Tessék Gárdit megnézni, gyönyörűen exponál, érzéssel, és mélyen. Nem csak dokumentál. ÉS nem rág a szájba, érzelmes, de nem nyálas, erős és határozott. Itt a link a háborús képeihez.

Sándor, valószínű a megfogalmazásom nem ment át, ezért talán nem volt érthető. Kifejtem talán máshogy. A képnyelv és a beszélt történetmesélés nem ugyanaz. Nagyon nem. És a tapasztalatom az, hogy a képek ott véreznek el, amikor egy idegennek kell értelmeznie, hogy mit lát, és a fotós meg azt gondolja, hogy ha úgymond szótagolva mondja el a mesét, akkor majd érteni fogják. Nem biztos. Ha a kép nem hordoz esztétikai értéket, ha nincs plusz úgymond lírai, kompozíciós és személyes hangja, akkor számomra nem érdekes. Ha megnézem Gárdi szociografikus képeit, akár a háborúról, ott bizony van állásfoglalás. Ami kiveszőben van a fotóban. Sajnos. A fotó lényege az állásfoglalás. Szerintem. Anélkül csak egy kép, mélység nélkül. ÉS amióta a fotósok szabadúszók és javarészt el kell adják bárkinek magukat, azóta szépre fésült és semmilyen képek születnek. Hogy megfeleljenek bárkinek. De ami bárkinek jó, az senkihez se szól igazán. Rizikó, igen. De vállalni kell.

Feltetted a két képet, de mivel illusztrálsz, így nem érzem, hogy elemeznem kéne őket, de annyit hozzátennék, hogy ha nem mondod meg, hogy hol készültek, egyiket se tudom beazonosítani, miközben mindkét eseményt ismerem. Hát ha még ezt valaki olyan kell nézze, aki nem tudja, mi van, annak ez így nem lesz azonosítható.

És még valamit: azt írod, garantáltan kreativitásmentesek. Ez érdem? Vagy nem értem akkor. nem hinném, hogy jó irány lenne, ha a dokumentarista stílust egy pályán futtatnánk az úgynevezett autonóm fotóval, aztán az absztrakttal meg főleg nem.

Az első kép a nyitólapi bélyegkép méretben jobban működik szerintem, lehet, hogy mert kisebb, és mert nem látom a szövegeket? Jobban is koncentrált ott az üzenet, mert emígy most nekem szétszórt a szerteágazó információktól. Ezt gondolom.
A lényeg persze középen, de hogy ez a fájdalom most egy erőszak ellenes demonstráció, megemlékezés, vagy a csatkai búcsújárók fohásza a csodatévő Máriához... azt meg nem tudom mondani így a fotóról (Ezért írom, jobb lenne, ha a szöveget nem tudnám elolvasni)

De a vágás témához még: persze a fotós amikor fotóz, már kiválaszt, levág, szerkeszt - ugye jól gondolom? - azaz részemről a válasz, hogy kreatív a dolog, nagyon is az! Viszont az más kérdés, hogy ettől még érthető marad Zsolt felvetése is a szájbarágós stílus nehézkedéséről (példának okáért mondhatnám több fotómat:)))

Hozzátenném még a képpárhoz, hogy az fura helyzet állt elő, hogy a párosításban megjelenő tartalmi absztrakciót már nem látom, maximum ki tudom csak azt is agyalni olyan szöveges infókból, mint a kép címe, az aláírása, vagy a hozzászólások, és a végén a tudósító fotós egy vélekedését kezdem érezni a párosítással, amely kapcsán meg az jut eszembe, hogy mégsem dokumentarista ez a párosított leképezés, hanem tudatos kontrasztemelés az egyébként a színvilágában, hőmérsékletében hasonlatos képeken, és mint ilyen egyrészt ismét csak kreatív tevékenység, és ahogy írtam már, így elmozdul a semleges dokumentaristaság "szürkeségéből".

Nekem ezek jutottak eszembe szemlélve a képeket, és a párbeszédet. :))

Viktória, az esős képedhez kapcsolódó tegnapi vitában Zsolt ezt írta: "azt érzem a kreativitás legnagyobb gátjának, amikor a közlés átmegy szótagolva olvasásba". Én ezt a dokumentarista fotográfia elleni túlzó ítélkezésnek érezve, a fenti két képpel reagálok, mely két mostani budapesti történés, a szabadságtéri spontán "holokauszt-emlékhely", illetve a várkertbazár fura, négynapos pruccos "megnyitásának" egy-egy konkrét, dokumentarista (szájbarágós) részletét ábrázolja. A kimondatlan kérdésem az, hogy egy ennyire konkrét ábrázolás tényleg nélkülöz-e minden kreativitást?

Én sajnos ezt a beszélgetést most nem értem, de örülnél, ha valaki elmagyarázná.

Igen, ez képi reakció. Szerintem olyan sok folytatnivaló nincs a témában, az álláspontok nagyjából körvonalazódtak. Az én álláspontom az, hogy virágozzék minden virág, de óvakodj a végletektől.

Sándor? Ha jól gondolom, képi reakciót látunk Viki képénél folytatott beszélgetésre, ha gondolod, ezekről is beszélhetünk, már ha akarod.